Mit rejt az ulmi kézirat?

A kötet böngészésével is fölsejlik az a szerteágazó, alapos kutatás, amelynek eredményeképpen most a kívül-belül tetszetős könyvet kézbe veheti az olvasó. Németh S. Katalin, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet Eötvös Könyvtárának egykori – celldömölki és ma újra itt élő – vezetője izgalmas útirajzot fordított és látott el bevezetővel. Az MTA Könyvtár és Információs Központ, valamint a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság kiadványa eredendően nyilván szűk, szakmai közönségnek készült. Pedig már a bevezető kalandregénnyel ér föl, arról nem beszélve, hogy visszaadja a leírt állításokba vetett hitet: itt nem lehet a levegőbe beszélni, itt minden szónak súlya van, itt minden tényállást ellenőrizni kell.

A tudományos kutatás mindig olyan, mint a nyomozás, ebben a krimihez hasonló – ahogyan Eco vérbeli krimit csinál a nagy könyvtárregényből, amelyben mindenki az elveszett Arisztotelész-kéziratot keresi. És bár a Németh S. Katalin által fordított és sajtó alá rendezett 16. századi Veit Marchthaler-kézirat sorsát valószínűleg nem kísérik gyilkosságok, legalább megvan. Az pedig messzire vezet, hogy az Eco-könyv bencés kolostorának könyvtárában az Arisztotelész-kézirat nem kerül elő, viszont a szerző kiindulópontja a regény megírásához mi más – egy rejtélyes régi kézirat.

A kézirat az ulmi városi levéltárban bukkant föl. És bár a szerző neve az ezredforduló óta nem volt egészen ismeretlen a német–magyar kulturális kapcsolatok kutatóinak körében, jelentősége csak ezzel a Magyarországot és Erdélyt sok év alatt beszerzett személyes tapasztalatok alapján bemutató útleírással vált világossá. Szó van itt Szombathelyről („sok évvel ezelőtt nagy pogány vagy római városnak kellett lennie”), Kőszegről („várkastéllyal bíró meglehetős városka”) és sok más magyar érdekességről. A kötet visszaadja, de legalábbis megerősíti a könyvbe vetett hitet.

Marchthaler nemcsak írt, hanem másolt is: volt olyan kézirat, amit akár kétszer. Hadd terjedjen.