Brazíliában akarok élni, mert ott jó – Ketrecbál a Koptik Odó utcában

A menni, maradni – megmaradni, önazonosnak maradni kérdése egyszerre lokális és univerzális. És mindig időszerű. Ráadásul csak akkor ismerhetjük föl benne az univerzálisat, ha kellőképpen lokális, ha semmi mással össze nem keverhető zamata, színe, hangulata, saját világa van. Mint a Ketrecbálnak. Dudás Károly regénye elsőként 1983-ban jelent meg: szociográfiai-történeti megalapozottság és metaforikus „túlterheltség” egyaránt jellemzi, az idősíkok és szólamok, emlékek (egymást váltó főszereplők) váltakozásáról nem beszélve.

Az első az ijedelem

Hogyan lesz ebből színház? Hát úgy, ahogyan a Soltis Lajos Színház megcsinálta. A példány a próbafolyamat során készült, a dramaturg Tóth Ákos – az első dicséret őt illeti. (Az meg csak a bónusz, hogy Dudás Károly regényében bűvész is szerepel: Tóth Ákosnak testhez álló feladat.) Sikerült járható ösvényeket vágni a szövegtengerben (ó, a tenger!): a szikár szövegkönyv – mint cseppben a tenger – képes fölmutatni az egészet: a 40 év után Brazíliából – át a nagy vízen – hazatérő Magó Gellért, a vajdasági Brazíliát soha el nem hagyó Lajkó Illés, a tanyaszínházi társulattal a vajdasági magyar falvakat járó, aztán szülőföldjét szintén elhagyó, saját meghatározása szerint ördögszekér-életű Soltis Lajos – és a többiek – figuráját, valamint a köztük feszülő konfliktusokat.

Más keze-lába

Az ember azt hinné, hogy ilyesmit csak kitalálni lehet, pedig nem: a vajdasági Brazília tényleg létezik. 1925-ben uradalmi cselédek indultak el Brazíliába a jobb élet reményében – hogy többé ne legyenek más keze-lába –, de a lezuhanó esőben a vajdasági sártenger megállította őket. Hát megalapították a falut: Brazíliát. A valós eseményről vetített felirat tudósít az előadásban – közben vetített „igazi” fotón látjuk a vajdasági sártengert. A színpad folyamatos átlényegülésben, telített a mágikus üres tér. A hangnem tragikumból, komikumból, groteszkből és abszurdból van kikeverve: villódzik az egész, mint valami diszkógömb. (A kivándorlás okait és következményeit firtató kérdés-zuhatag olyan, mint egy fergeteges versbetét. Magó Gellért és Franciska találkozásához óriási vetített falvédő ad ellenpontozó hátteret: „Az én babám egy fekete nő...”) A brazíliai kocsma – a Disco Brazil – a központ, innen kanyarognak el az emlékek: Erényi Dorottya – mint valami marionettjátékos – kecses kézmozdulattal varázsol, vezényel, idősíkot vált. A ketrecbál se pusztán beszédes metafora: játék a vajdasági falusi mulatságban, amelyhez most Szögi István adja a zenét, az előadás koreográfiája a rendező és Ipsics Péter munkája.

Fababák

A több szerepben föltűnő hat színész – Piller Ádám, Tóth Ákos, Soltis Lehel, Horváth Nóra, Erényi Dorottya, Szabó Angelika – fehérre festett arccal közlekedik az időfolyosókon, a színpad széléről Gregorich Domonkos dobol, jelen van: mintha Weöres Sándor Holdbeli csónakosának fababái lennének, szívük bodzabél. Titokban mintha egyenesen Holdbeli csónakost – a vágyakozás, az égi és földi szerelem, az önazonosság keresésének élő-bábjátékát – rendezte volna meg Táborosi Margaréta (aki fizikai színházi rendező és koreográfus). Mert a mélyben ez – a Weöres Sándor-játék – maga a regény, amelyben a Társulat a csacsifogattal meg a Holdbeli csónakossal járja a vajdasági falvakat. És bár Dudás Károly éppen sem a Tanyaszínházat, sem a Vitéz László naplóját író Soltis Lajost nem nevezi néven, a 40 éves Soltis Lajos Színházban muszáj megtenni.

Megrendítő bohócarc

Kivételes, megrendítő pillanatokat hoz, hogy a társulatvezető Soltis Lajost most a fia, Soltis Lehel játssza. A fehér bohócarcból kivilágló kerek szemek, a virtuóz tánc, a robusztus mondatok – több is, kevesebb is mindez, mint színház. Vagy talán pont ez az: a legmélyebb, legszebb, legszentebb színház.

„Mégis mire fel ez a vándorlás? Mi veszi rá magukat arra, hogy ideálljanak nevetséges összeg ellenében bohócnak, komédiásnak? Hogy süttessék magukat a tűző nappal, nekivessék a vállukat a ganéba ragadt ekhós szekérnek? Menni amíg bele nem vakul a tyúkszemük? Ugyan mi célból alakult ez a Társulat?” – kérdezi Franciska.

Vitéz László/Soltis Lajos válasza így szól (most és mindörökké): „Az ember azért színész, hogy ébren álmodja azt, amit mások megírtak. Hogy beletaposson vele a korba, a térbe, az időbe.” Hogy megtudjuk végre, kik vagyunk. Csokonai Lili a Brazilhattyúban azt mondja: „Brazíliában akarok élni, mert ott jó.”