Az elvetélt szabadság melankóliája – Visky Andrást a szombathelyi Pornó-bemutató után kérdeztük

– Nagyon erős, kivételes színházi élményem-emlékem a Hosszú péntek a 2007-es POSZT-ról, ahol az előadás közönségdíjas lett, ön pedig dramaturgi különdíjat kapott. Nem véletlenül: Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéből írt színpadi szöveget, az elő- adást Tompa Gábor rendezte. Most pedig valahogy az az érzésem, hogy a Hosszú péntek és a Pornó – Feleségem története kapcsolódik egymáshoz, és nem csak azért, mert itt is, ott is a meg nem született gyermek van a középpontban. Mintha a Pornó a Hosszú péntek párdarabja volna – bár ez a kijelentés talán túl messzire megy.

– Biztosan párdarabja, hiszen ez is egy halál-feltámadás történet, de a feltámadás nem a játéktérben történik, hanem a nézőtéren kell megtörténnie, a néző szívében. A nézőtér a szabadságigény megszületésének a tere. A Hosszú péntek a nagy várakozásnak a darabja, ott sokkal inkább a rituális színház formavilágába helyeztem el a szöveget, ott az ima elmondásának vagy elmondhatatlanságának a szituációja az, ami fenntartja a történést – talán ez a legpontosabb megnevezés –, mert tulajdonképpen egy szertartásban vagyunk benne.

A Pornó is szertartás – ez esetben is terapeutikus szertartás –, hiszen nagyon személyes történet elmondására szántam rá magam akkor, amikor – egyébiránt a Biblia évében – a Nemzeti Színház fölkért egy darab megírására. A tízparancsolatot osztották ki írók között, és én elérkezettnek láttam az idejét annak, hogy ezt a történetet végre – húsz évvel a valóságos események után – megírjam. Mert annyira személyes volt a történet, hogy feladatként mindig bennem volt, bennem sajgott. De akkor egy nagy levegőt vettem és azt mondtam, hogy megpróbálok formát találni neki és megírni.

– Gondolkodtam, hogy kimondjam-e a szót – terápia –, föltegyem-e a kérdést: működik-e ezen a módon. Bár a válasz nyilván a szövegekben és az előadásokban rejlik. Mindenesetre mintha az ön szövegei mindig készen állnának megnyílni valamilyen tágabb dimenzió felé.

– Ahhoz, hogy fölnyíljon egy történet, amely a maga zártságában kísért bennünket – akár egy személyt, akár egy közösséget –, valóban egyszerre kell fölvállalni a történet személyességét és hinni abban, hogy a színházi forma ezt a személyességet elrejti és megosztja másokkal is: mások számára is személyessé tud válni. A színház tulajdonképpen mindig az elmondhatatlan történetek elmondásának a tere, eseménye, helyszíne.

Éppen tegnap este láttam Wilsonnak az Oidipuszát (az előadás Budapesten, a Nemzeti Színházban vendégeskedett, a szerk.), és ezen gondolkodtam az éjszaka. Nagyon izgalmas és érdekes ez a Robert Wilson-i formavilág: az elmondhatatlan történetek, amint megtalálják a maguk formáját, mindegyre meg is újulnak, közösségi történetekké is válnak. Hiszen az Oidipusz-történet is periférikus történet, a mi történetünk – a gyermek elvesztésének története – is periférikus történet, hogyha a nagy mozgásokat tekintjük. Én viszont inkább hiszek abban, hogy a személyes történetek határozzák meg a nagy mozgásokat is, és ez a személyesség átüti a nagy mozgásokat – és néha nevetségessé teszi őket.

Ez az én történetem – a mi történetünk – a szabadság megszületésének, vagy az elvetélt szabadság melankóliájának, szomorúságának a színháza, ami viszont – azt remélem –, mégis ránk helyezi annak a feladatát, hogy megkérdezzük, mit is gondolunk valójában a szabadságról. Kinek a szabadsága a szabadság. Hogyan küzdhetünk meg érte a saját életünkben, a saját közösségünkben. Vagy megkérdezzük, hogy mit gondolunk a múltról. Mert a múlt csak az idővonalon múlt idő, mindenképpen velünk élő jelen. Egy gyermek, aki eltűnik az életünkből, soha nem tűnik el, mert időről időre megszólít különböző helyzetekben, egyszer csak látjuk ezt az ismeretlen arcot. Az el nem mondott múlt – vagy a hazug módon elmondott múlt – utánunk nyúl és fogságban tart bennünket. Ehhez nem kell írónak lenni. Ez mindenkire vonatkozik a saját személyes élete szintjén, de személyes feladat is vonatkozik, azt hiszem, mindenkire: cipelünk magunkkal nehezen elmondható és nehezen nyilvánossá tehető sebeket.

– A Pornó személyessége mögött a romániai 80-as évek valósága húzódik. A szöveg – és a szombathelyi előadás – egyik alapmondata, hogy „a diktatúra nem kivételes állapot, az a kivételes, ha nincs”. Ez a gondolat is Kertész világára emlékeztet.

– A Kaddisnak az alapmondata. Ott úgy hangzik, hogy nem a rosszra nincs magyarázat, hanem a jóra – és a Tanító úrhoz kapcsolódik.

– A Pornó 2008-as „kísérlet, játék, dokumentum” – és mintha csak mostanában kelne életre. Vajon miért?

– Volt korábban bemutatója. Hamarosan a megírása után egy chicagói színház mutatta be. Több nyelven is bemutatták, van francia változata, román változata – a Kolozsvári Román Nemzeti Színház műsorán tartja –, de valóban igaz az, hogy az utóbbi időben többen is fölfedezik ezt a szöveget. Nem tudom, mi ennek a magyarázata, én is gondolkodtam ezen. Tőlem eddig a legtöbben a Júlia című darabot játszották, ami az édesanyámnak a története, most a feleségem történetét kezdik el játszani. Ebben a hónapban ünneplem a lengyel bemutatónak az ötödik évfordulóját, öt éve folyamatosan játsszák a darabot Lengyelországban, ott voltam a bemutatón – és azóta még két fesztiválon is láttam az előadást. Vajon az a felfedezés magyarázata, hogy azt kezdjük érzékelni, hogy a szabadság milyen könnyen kifut az ujjaink közül?

Vajon az a magyarázata, hogy milyen törékeny szerzet a szabadság? Hogy mennyire folyamatosan kell dolgoznunk rajta, és magunkon – és mennyire komolyan kell vennünk azt a közösséget, amiben élünk? Mert észrevétlenül is eltűnik a közelünkből, és eszközévé válunk különböző nagy politikai projekteknek. Mintha ismét helyzetbe került volna ez a szöveg, talán azért is, mert ennek a szövegnek – számomra legalábbis – az a nagyon fontos üzenete, hogy a politikai pornográfia korát éljük. Amikor megírtam, szinte nem is létezett a szókapcsolat, ma már magától értetődő ez a szóösszetétel.

Valahogy az uralom birtoklása vált üres értékké, mert értéknek semmiképpen nem tudnám ezt nevezni, és miközben – azt szoktuk mondani – a kommunikáció korában élünk – látjuk, hogy átüthetetlenek ezek a buborékok. A nyelvnek, a nyelvi jelentéseknek, az emberi közelségnek olyan mérvű kiüresedését tapasztaljuk, hogy ez valóban félelmetes, ha belegondolunk – hiszen ha a nyelv nem működik, akkor csak a tettek működnek, akkor csak az erőszak működik, akkor csak a másik eltörlésének a szándéka marad érvényben.

– A szombathelyi egyszemélyes előadás szereplője és rendezője, Csonka Szilvia önnel egyetértésben itt-ott változtatott, más kontúrokat húzott a szövegen. Ezek szerint szerzőként inkább színházi emberként, és nem a minden szavát foggal-körömmel védő szépíróként van jelen.

– Nyitott dramaturgiájú szövegeket írok, ugyanis hiszek abban, hogy a színházi közösség mindig a maga üzeneteit kell, hogy megfogalmazza a szövegen belül. A színházi írott forma egy nyitott képződmény. Oda bele tud lépni valaki, és önmagát meg tudja fogalmazni benne. Azokat az előadásokat szeretem, amelyek elfeledtetik velem a saját szövegemet. Engem az előadás érdekel. A színésznő érdekel, a karakter, amit csinál, nagyon szeretek menni az előadással. Másfelől meg a szerző nem jár jól akkor, ha mértéken felül kontrollálja a saját szövegét, mert nevetségessé is válhat könnyen. Hiszen Shakespeare nem kontrollálhatja már a saját szövegét.

Ha a nagy klasszikusokkal szemben megengedjük ezt a szabadságot – a tegnapi Wilson-darabban a Szophoklész-műnek csak töredéke lelhető fel –, akkor a szerző nevetségessé válik, ha a saját szövegének cenzori szerepét ölti magára. Ráadásul ezt a szöveget – a feleségem történetét – játszották már hétszemélyes változatban – ez a Román Nemzeti Színház változata –, ötszemélyesben – ez a chicagói változat –, játszották kétszemélyes változatban: úgy, hogy egy férfi és egy nő mindent eljátszik benne. Ezt a nyitott dramaturgiát önmagamnak dolgoztam ki. Éppen azért, mert szeretem kitenni magamat annak a kockázatnak – de annak az örömnek is –, hogy mindig mást látok, amikor előadják a szöveget.

– Ma este mit látott?

– Ez egy nagyon személyes előadás. Nagyon szép térben – ezek az újrahasznosított anyagok egyszerre szegény – és kreativitásában elképesztően gazdag színház képét mutatják. Teljesen új volt és váratlan. A belekerült vendégszövegek azt mutatják meg nekem, hogy Szilvia nagyon fontosnak tartotta a személyes vallomások elhelyezését az előadásban. Azt, hogy mit gondol ő színházról, gyermekről, gyermekhalálról. Mit gondol a politikai térről, a jelen időről. Arról, hogy szolidaritás – hogy az nem csak egy érzés. Vagy hogy melyek volnának a színház lehetőségei. Azt hiszem, hogy minden fontos előadás ezt a kérdést ma fölteszi. És ez a kérdés az előadás anyagává válik.

A szerző

Visky András író, dramaturg, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának docense, az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál művészeti tanácsadója; színházi teoretikus, a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja és művészeti aligazgatója. Óraadó tanár, vendégelőadó, workshopok vezetője az USA-tól Japánig.