Nem mese: Ádám kedden kétszer is megküzdött a söprűfejű óriással a Koptik Odó utcában

Kedden délelőtt óvodások érkeznek szépen, sorban a Koptik Odó utcai mesés épületbe. Vannak, akik most látogatnak el a színházba először (remélhetőleg nem utoljára). A díszlet olyan, mint valami praktikus, többfunkciós, könnyen mozdítható, titokban néha bábos paravánként működő bútorokkal berendezett, vidám gyerekszoba, ahol a fehérséget piros-kék minták oldják (mintha gyerekek festették volna be az egészet, virágos jókedvükben). És amikor a sötétben, a díszlet mögül színesen világító labdák-gömbök szállnak a magasba – mintha röptükben egyre növekednének -, a nézőtéren gyerekhang hallatszik: “Ez hogyan történhet?” A gyerekelőadásokban az a legjobb, ahogyan a közönség reagál (a felnőttek pisszegése fölösleges, nem is vezet sehova). A szépen csengő, jól elhelyezett gyerekmondatban most is benne van a lényeg: a csodálkozás, az odafigyelés, a kíváncsiság. Mennek a mesével (nekik ez nem okoz semmiféle nehézséget).

Kertész Erzsi Nem mese című könyvéből Ecsedi Csenge írt és rendezett előadást. Ha valakinek, a fiatal bábrendezőnek igazán első kézből való tapasztalatai vannak arról, hogy miképpen lehet megfogni a gyerekek figyelmét, hogyan lehet elérni, hogy a nagy nevetések után nagy legyen a csöndes figyelem is. Ecsedi Csenge édesanyja Ecsedi Erzsébet, a zalaegerszegi színház színésznője, aki játszott is, rendezett is a Soltis

Lajos Színházban (ahol társulati tagként tartják számon). Szóval: aki látott Ecsedi Erzsi-gyerekelőadást, megtapasztalhatta, hogyan lehet megtartani a zsák bolha-gyerekközönséget. Ecsedi Csenge bábrendezőként – szakmája sajátos eszközeivel és a játszótársaival – teszi ugyanezt. A celli színháztól nem idegen a báb, a tárgyanimáció – most is mindkettőre látunk példát a színpadon. Az élő játék az alapvetés: Pintér Zsolt Gergő játssza - nagyon hihetően, szeretetre méltóan és koncentrált artikulációval - Ádámot, azt a félénk, tipikus “rendes gyerek” kisiskolást, aki soha senkinek nem mond ellent; például azért, mert szereti, ha – szeretik. (A legszívesebben megsimogatnánk a fejét.) Mígnem betoppan hozzá a kedves-játékos Nem: a macska- és manószerű kézibábnak ezúttal Tóth Ákos ad hangot, alkalomadtán többen is mozgatják. A macskamanónak az a feladata, hogy megtanítsa Ádámot nemet mondani. A dolgok bonyolultságát jelzi, hogy bezzeg a manónak azonnal és kategorikusan nemet mond: nem, úgysem lesz képes megtanulni nemet mondani.

A macskamanó persze végül sikerrel jár (és azt is megígéri, hogy mindig itt lesz ezután a közelben). A félelmesen nagyra növő, röpködő túrós lepények és az Ádám álmában sokatmondóan söprűfejű óriásként megjelenő szomszéd néni (szép színházi kép és pillanat) nevetést váltanak ki a nézőtéren, a szivárványos szappanbuborékok (ezernyi kicsi labda) ámulatot. És azt is megtanuljuk, hogy a macskát bántó fiúknak nem gyávaság nemet mondani. Sőt. 

“Vége?” – kérdezi valaki a tapsrendnél. Hát, most vége. De lesz máskor is. (Például rögtön még egy, kedden délután.)

Kertész Erzsi: Nem mese. Színpadra alkalmazta és rendezte: Ecsedi Csenge. Látványtervező: Csiszér Csilla Viola. Zene: Gregorich Domonkos, Gregorich Bálint. Játsszák: Pintér Zsolt Gergő, Tóth Ákos/Nagy Gergő; Horváth Jázmin/Badics Zsófia; Pörneczi Zsófi/Nagy Eszter/Szalai Sára