Nyina parfümjének virágillata van - Mari Dorottya a Weöres Sándor Színházból

Tea meg méz kerül az asztalra, ahol időről időre sárga kis hajók: hulló falevelek landolnak. Mintha Csehov üzenne, mint a szombathelyi színház csodálatos, eleven Sirály-előadásában. Dori – ahogy a környezetében szólítják – pont olyan nyílt, kedves és természetes, amilyennek elképzeltük. Schwechtje Mihály éppen ezért választotta ki – egy közös színházi munka után – A bébiszitter című nagyjátékfilmje címszerepére. „Nagyon tehetséges, természetes és érzékeny, gyorsan megérti, hogy mi az instrukció vagy hogy mit szeretnék, öröm vele dolgozni” – mondta róla a rendező egy interjúban. A forgatás néhány hete véget ért, a film jövőre kerül a mozikba. De a szombathelyi közönség szerencsés, estéről estére láthatja Mari Dorottyát: üdének, ragyogónak, természetesnek – és sokfélének.

Erre a természetességre gyúrni kell?

Mindig azon dolgozik az ember, hogy megszabaduljon a saját magára rárakódott rétegektől – amiből nekem még nincs olyan sok. Ezért lehet, hogy egyszerűbb levetkőznöm azokat a viselkedésformákat, amik a kamera előtt nem működnek, hamisnak tűnnek. A színházban viszont egyre inkább azt érzem – a nagyszínpadról beszélek, mert most ott dolgozom, és ott is fogok egész évben –, hogy az átélés sokszor nem elég. Ott nincs a színész arcában egy kamera, ami lekövetné, hogy mi zajlik a fejében: azt a színpadon sokkal erőteljesebben meg kell mutatni. A tegnapi Sirály-előadásban éreztem nagyon a küzdelmet azért, hogy érthető legyen, amit mondok: kicsit megfáztam.

Vágytál arra, hogy eljátszd Nyinát?

Igen, bár nem fontolgattam, hogy na, vajon mikor adódik, adódik-e erre lehetőség. De érdekes: amikor megkaptam ezt a szerepet, nem az fogalmazódott meg bennem, hogy úristen, de jó, hanem az, hogy úristen, mekkora szerep, ezzel most mit fogok kezdeni, ez borzasztó. Most meg azt érzem, hogy még nem vagyok készen, és félek, kevés előadás lesz ahhoz, hogy elkészüljön, beérjen. Ezt is meg kell tanulni: minél hamarabb megérkezni a szerepbe.

Kimondod magadnak azt is, ha úgy érzed, sikerült?

Általában elégedetlen vagyok, de el szoktam ismerni azt is, ha valami a helyén volt. Mondjuk: most nem volt benne annyi szív, de pontos volt. Vagy: ott voltam érzelmileg, de ritmusában szétcsúszott. Amikor minden összeáll – technikailag, érzelmileg, gondolatilag –, akkor az… nagyon-nagyon nagy élmény. És nem olyan gyakori – egyre inkább azt sejtem.

Szegeden születtél, Szentesen, aztán Budapesten tanultál, most meg itt vagy Szombathelyen: már nem egyetemi hallgatóként, hanem színészként. Miért pont Szombathely?

Kiss Csaba hívott Alarica szerepére a múlt évadban. Aztán egyre több feladatot kaptam, egyértelmű volt, hogy ide szerződöm. Az egyetemen azt hallottam tanáraimtól – többek között Mészáros Mátétól, aki most szintén itt játszik –, hogy vidékre kell elmenni fiatalon, ott lehet elkezdeni megtanulni a szakmát. És most tényleg pontosan ezt érzem. Helyénvaló, hogy itt vagyok – ebben a közösségben, ebben a színházban, ebben a városban.

Egyik nap Sirály, a másik nap Candide – nem lehet könnyű áthangolódni. Vannak hozzá trükkjeid, rítusaid?

Nem könnyű – de a változatosság is nagyon jó tud lenni. Nincs mese: alaposan fel kell készülni. Átolvasni a szöveget, újra mindent átgondolni. És akadnak apró trükkök is: vannak előadásokhoz tartozó zenéim, parfümjeim. Azt képzelem, segítenek. Nyináé? Virágillatú. Én nem fújnám magamra, de hozzá szerintem illik.