Ez bizony nem gyakorlat volt – Roger Waters Budapesten

Roger Waters „This Is Not a Drill” turnéja április 23-án Budapestre érkezett. A 79 éves legendás előadó „első búcsúturnéjának” is nevezett shownak az MVM Dome adott otthont egy éjszakára. Megnéztük, ámultunk-bámultunk, most pedig megpróbáljuk a lehetetlent: leírjuk.

Vasárnap délelőtt rendszerint egy eszpresszó kávét iszok és aznapra ezzel le is tudom a hétvégi kávé adagom, de ezúttal, mikor befordultunk kocsival a hegyfalusi benzinkútra, az első tavaszi napsugarak szívig hatoló simogatása és az esti már-már történelmi jelentőségű koncert miatti izgalom vagy inkább érzés, igen, igen - életérzés miatt úgy döntöttem nem fosztom meg magam az idei első teraszon elfogyasztott feketémtől.

A helyszínre érve semmi problémát nem tapasztaltunk a parkolásnál, bár a helyet már két héttel előbb megvettük online. A parkolóörök készséggel mutatták meg hova álljunk pontosan, majd kiszállva a kocsiból komoly tárgyalásokba bonyolódtam az öreg harcos őrrel, hogy mennyire nem tudnak parkolni az emberek és egyébként is jó lenne, ha már kitartana a jó idő.

A 2021 év végén átadott épület már önmagában óriási látvány, hát ha még az ember tudja, hogy mekkora művészt rejteget magában… A beléptetés szintén zökkenőmentesen ment, a terjedelmes szektor jelzések logikusan mutatják az irányt, a biztonsági szolgálat pedig türelmesen kezelte az annál türelmetlenebb embereket.

Belépve a küzdőtérre egy gigantikus, keresztbe felállított ledfal tornyosult elénk. Mindenféle túlzás nélkül már a használaton kívüli grandiózus kivetítő látványa elvarázsolt minket. Sikerült szinte teljesen elől placcot szerezni, így emberközelből láthattuk a Pink Floyd basszusgitárosát.

Negyed kilenckor kihunytak a fények, majd Roger illedelmesen megkérte azokat az embereket, akik szeretik a zenéjét, de nem értenek egyet politikai nézeteivel, hogy fáradjanak nyugodtan ki a bárba. A koncert a „Comfortably Numb” sajátos feldolgozásával vette kezdetét villámlás és dörgések közepette, mi pedig megbabonázva bámultuk a színpadot. A dal végén Shanay Johnson frenetikus hangjára emelkedni kezdett az egész kivetítő, majd a „The Happiest Days of Our Lives” helikopterét már fej forgatva kerestük a 360 fokos kvadrofonikus hangrendszernek köszönhetően. A fények felvillantak, ő pedig lazán, fekete szettben, dac nélkül, nem kapkodva már, kimérten integetve elénekelte, hogy mindannyian téglák vagyunk csak a falban. Vagy a szerkezetben, vagy a rendszerben…

Politikai üzenetből pedig akadt bőven s ezt sokan a koncert rovására írták én viszont ezt teljesen máshogy látom. Nem az a baj, hogy Roger politizál. Az a baj, hogy nem fogadják meg, amiket mondd. Ő ugyanis világbékét hirdet. Igenis szükség van arra, hogy valaki ilyen keser-édes, tömegeket vonzó show keretein belül a háború ellen hívja fel a figyelmet. A másik, ami miatt mélyen ellehetne gondolkodni, az az, hogy még mindig a múltat nyögjük. Itt kérem még mindig vérző sebek vannak, amik a világháborúk, majd az azt követő időszakok be nem gyógyult sérülései. Az emberiség nem lépett túl saját magán és ezt jól mutatja, hogy minderről egy majd nyolcvan éves embernek kell mind zeneileg, mind társadalmilag felhívnia a figyelmet. Hozzáteszem nem bánjuk, sőt…De oda kell figyelnünk, hogy elkerüljük azt, ami az első blokk utolsó számának címe is: „Sheep” Négy drón emelte magasba a birkát - eszméletlen látvány, de jó lenn ha csak az előadás része maradna.

A második rész az „In The Flesh”-el kezdődött, Roger pedig hosszú bőrkabátban, hátra tett kézzel jött fel a színpadra, a magasból pedig zászlók hullottak le, szimbólizálva a II. világháborús elnyomó birodalmi diktatúrát. A „Run Like Hell” alatt elindult útjára egy gigamalac, vagyis a Disznófejű Nagyúr, reklámozva a „vedd el a szegénytől, add a gazdagnak” szlogent. Olyan dalok jöttek, mint a „Money” vagy az „Us and Them” olyan háborús videókkal és fotókkal, amik után mélyen elgondolkodunk a világ és saját életünk értelmén. Roger óva int minket attól az úttól amire rátért a világ, de fogalmazhatunk úgy is, hogy még mindig lépkedünk eme sötét korok árnyékán.

A magyar politikai helyzetre csak annyit fűzött hozzá, hogy a miniszterelnökünknek kell közvetítenie a nagyhatalmak között a béke érdekében. Hogy átszellemült, libabőrös hangulatunk a koncert végére ne csapjon át melankóliába, kaptunk legutolsó szerzeménynek egy örömzenélést, a zenészek ugyanis hangszerekkel vonultak le a backstagebe, a kivetítőn pedig még élvezhettük egy darabig az etnikus dallamokat. Roger! Ha utoljára láthattunk Budapesten, akkor csak annyit tudunk mondani: „Köszönünk mindent!”