Szentivánéji álom, amikor visszatalálhatunk - Nagy Péter István rendezőt kérdeztük

Nagy Péter István most már nem egyszerűen „a legígéretesebb” – két éve kapta meg ezt a címet-díjat a kritikusok céhétől –, hanem sokat foglalkoztatott és számontartott, karakteres és sokszínű világot építő rendező. Sorra váltja be az ígéreteket. Legújabban a vége című Bartis Attila-regény bravúros színpadi változatával arat sikert a budapesti Radnóti Színházban. Candide-rendezése kezdettől „kultgyanús” a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. És most fölbukkant – voltaképpen az „idők mélyéről” – egy igazi, közösségi kultuszelőadás: a celldömölki Szentivánéji álom. Pepével – ahogyan sokan ismerik – telefonon beszélgettünk. 

– Azt mondtad, most hagytátok abba a munkát. Éppen mit, kivel?
 – Shakespeare Troilus és Cressidáját próbáljuk Hegedűs D. Géza harmadéves osztályával, ez a negyedik közös munkánk. Óraadó tanár vagyok a színművészetin, ötödéves voltam, amikor a következő évben osztályt indító Hegedűs D. Géza fölkért a feladatra. …Aztán jött a Covid, az online felvételi – 800 felvételizőt néztünk, hallgattunk végig –, a modellváltás. Nem volt könnyű helyzet, most sem az, de a tanítás inspirál. Zenés mesterséget tanítok, nem a hagyományos, klasszikus zenés színház, hanem inkább a fizikai színház felől közelítve – aminek viszont eredendően sok köze van a zenés színházhoz.

– A celli Szentivánéji álom több év után kelt-kel újra életre. A 2017-es színlapon még ott van a neved mellett, hogy „e. h.”
 – Nem volt még előadásom, ami ekkora időtávot átfogott volna. Hat év telt el a bemutató óta, talán három éve játszottuk utoljára – és most megint: a Soltis-színház után Szombathelyen, aztán a budapesti MU Színházban. Az a legfontosabb kérdés, hogy mennyire sikerül visszatalálnunk akkori önmagunkhoz: egyénenként – és közösségként is.

– A Szentivánéji álom – amelynek csodálatos szövegkönyve Sándor Júlia dramaturg, mondhatni állandó munka- társad munkája – mintha mindenestül „kegyelmi állapotban” született volna.
 – A Soltis-színház akkori közösségére erősen hatott a Szentivánéji álom, sok tekintetben meghatározta a következő éveket is ez az előadás – vagy inkább az előadás létrejöttének alapélménye. Az elmúlt majdnem hat évben azonban sok minden történt, mindannyiunkkal. A szereplők közül például többen ma már anyukák. Van, aki azóta elköltözött – vagy úgy alakult az élete, hogy lazábban kötődik a színházhoz. És most a Szentivánéji álom kedvéért visszatért. Mint Bruckner Roli, aki ráadásul a szerepében egyszer csak arról beszél, hogy nem lehet nem visszatérni a színpadra. Ezek egészen különleges pillanatok. És hát különben sem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.

 – A színház úgyis mindig az aktuális jelenben működik. A celli „újrabemutató” már megvolt. Az milyen élmény? 
– Az emlékeimben úgy élt ez az előadás, hogy mindig mozgásban van – akárhányszor játszottuk, minden alkalom más volt. Most a celli felújítás után azt érzem, hogy ez a „vitális őrületjellege” megmaradt. És az egésznek a szíve – ahogyan az amatőr és a profi színházi létezés határmezsgyéjén működő közösség a Szentivánéji álom által, humorral és öniróniával megfogalmazza önmagát – továbbra is ott lüktet az egészben.

– Milan Kundera ír arról, hogy a „kis kontextusokat” és a „nagy kontextusokat” képtelenek vagyunk összehangolni – és mennyi baj származik ebből. A pályád alakulását nézve az is szép, hogy úgy tűnik: neked sikerül. 
– Valahogy úgy alakult, nem most, hanem már tizenkét évvel ezelőtt, hogy kétlaki életet élek – Pesten az egyetem, Celldömölkön a színház. Most Pesten a Radnóti és az egyetem, Szombathelyen a Weöres Sándor Színház. Kevesebb lennék, ha bármelyiket föladnám. Bár előfordul, hogy néha komikusnak tűnik számomra is az állandó úton levés. Másfelől meg kegyelmi állapotnak tekinthetem, hogy sok a munkám.

 – A Weöres Sándor Színházban tagja vagy a művészeti tanácsnak, első szombathelyi rendezéseddel, a Candide-dal pedig nagyon rátapintottál valamire, ami ma elevenen érinti és megérinti a közönséget – és boldoggá teszi a színészeket. Nem először választottál epikus szöveget alapanyagnak. 
– Az Éhség volt az első olyan előadás, ami nem dráma, hanem egy regény – Knut Hamsun kisregénye – volt a kiindulópont. Rájöttünk Sándor Julival, hogy az adaptációban nagy szabadság rejlik. Problémacentrikusan, nagyon egyedi dramaturgia mentén építettük fel az előadást, ami mai fókusszal közelíti meg az alapanyagot. A közönség pedig jól reagált arra, hogy az előadás áttétek nélkül, közvetlenebbül reflektál arra, ami a világban történik. A közvetlenséget, a színház fórum jellegét nagyon fontosnak tartom, a Candidedal aztán még bátrabban mentünk ebbe az irányba. A regényben megnyilvánuló keserű feketehumor talán a Monty Python tabukat nem kímélő, sosem öncélú humorához hasonlítható. Ezért Vinnai Andrással és Bódi Zsófiával úgy döntöttünk: a Voltaire-mű szerkezetét és szemléletét megtartva mai körpanorámát teszünk a színpadra.

– Nagy Péter István színész, rendező, fizikai színházi rendező, koreográfus, pszichológus, egyetemi oktató. Legközelebb mi szeretnél lenni?
 – Két éve ifj. Vidnyánszky Attila koreografálni hívott Prágába – hasonló munkát szívesen vállalnék újra. Az egyetemen Horváth Csaba osztályában természetes volt, hogy színészként is működünk – néha gondolok arra is, hogy újra jó lenne előadóként is megmérettetni.