Váróterem a kétféle idő metszéspontján

Ha máskor nem, ezen a napon újra kell olvasni Dsida Jenő versét, amely a mindennapi és istenhátamögötti, szorongató élményt a világ legtermészetesebb módján, már-már túl nyilvánvalóan kopírozza rá a bibliai történetre, a nagycsütörtöki, mélységesen mély, emberi lényegű magányra, amikor a „jó, meghitt emberek” mind elalszanak. Talán csak ebből a didergető magányból, a didergető magány ellen – akár meleg is lehet az éjszaka – születhet meg a bizalom és a remény, kinek-kinek és kiben-kiben személyesen. 

A húsvéti várakozásban a fotós tekintete által egyszer csak átlényegülnek a jelenkor szélforgói, amelyek azt ígérik, hogy jobbá teszik a világot. Láthatatlan óriások játékai az alkonyatban – vagy nagypénteki keresztfák, amelyeket kizárólag a jelentések hálójában vergődő ember láthat. Teremtett fák a teremtett természetben. Egyesítik a lineáris – honnan hova tartó – időt és a mitológia körkörös idejét (minden évben eljön a húsvét). A kétféle idő, a linearitás és a mitológia metszéspontján vagyunk kifeszítve. Innen kell szétnéznünk, csalás nélkül, könnyedén - lehet, hogy ez a remény.

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.