Az ember attól ember, hogy soha nem a könnyebb utat választja - Gergye Rezsővel beszélgettünk

Mindig csinál valamit, mindig küzd, mindig szót emel valamiért, mindig több ügye van. És minden egyes ügyet szenvedélyesen képvisel. Legyen szó a Vasvári Játékszínről, Nagy Gáspár örökségének megőrzéséről és továbbadásáról, hídépítésről – konkrét és átvitt értelemben –, vagy éppen a 10. Színházi Olimpia égisze alatt nemrég megrendezett Dunántúli Színházi Fesztiválról. „Hűség, szókimondás, őszinteség, konokság, szembenézés” – Nagy Gáspár nyomán ezek az alapértékei. Amikor leülünk beszélgetni, arra nem vállalkozunk, hogy megfejtjük a Gergye-jelenség titkát. Legföljebb arra, hogy fölvillantjuk életének fontos állomásait. Persze gyorsan kiderül, hogy minden mozzanat egy irányba mutat (működik a mondás, hogy előrefelé élni, visszafelé megérteni). Sorkikápolnán gyerekeskedett. A kis szoba-konyhában, édesapja suszterműhelyében élénk társadalmi élet zajlott: amíg elkészült a cipő, meg lehetett vitatni a világ dolgait, ütköztetni a véleményeket. 

És igen: már gyerekkorában sem hajolt el a konfliktusok elől, jól fejlett igazságérzeténél talán csak a szolidaritás, az elesettebbek fölkarolása, a gyengébbek védelme és a közösségépítés észrevétlen képessége volt benne erősebb. – Az általános iskolában azt vettem be a focicsapatba, aki gyengébb volt, mert tudtam, hogy hajtani fog. És innen szép győzni! Mindig a nehezebb utat, a küzdelmet szerettem választani. Kocsis István Bolyai János estéje című darabjában hangzik el, hogy az ember attól ember, hogy mindig a nehezebbet választja. Így voltam ezzel már akkor is, amikor a Bolyai-darabot még nem ismertem. Nem voltam sehol könnyű eset. Az ipari iskolában például a színházbérletemet téptem össze az osztályfőnököm előtt, mert kötelezővé tette a megvételét. Tulajdonképpen hasonló okokból került már az ipari iskolába is: nyolcadikban egyre többfelől hallotta – tanáraitól, szüleitől –, hogy gimnáziumban lenne a helye. Ha ennyire erőltetik – akkor nem! Így lett asztalos Szombathelyen. 

– Három-négy évet dolgoztam a szakmában. Ha meglátok valahol egy gyalut, ami úgy van letéve, hogy az éle érinti az asztalt, máig megfordítom ösztönösen: a gyalu csak az oldalán fekhet, nehogy az éle csorbuljon. Közben valahogy mindig valamely közösség közepén, a közösség szervezőjeként, mozgatójaként találta magát. – Az ipari iskolában osztálybizalminak választottak. Közben a kápolnai KISZ-szervezetben rengeteg mindent csináltunk: színjátszó csoportot, vetélkedőket, találkozókat. Vagy éppen megszüntettük a dzsumbujt a háborús emlékmű körül a falu végén. Na, akkor behívtak minket a KISZ-bizottságba, hogy ezt hogyan gondoltuk. Úgy, hogy tenni akartunk valamit. A Keszőce színpaddal Mrozeket játszottunk a nyolcvanas években. A katonaságnál komolyan vettem a demokratizmust és abból lett bajom, hogy írtam egy cikket a faliújságra március 15-ére. Szóval: mindig a tenni akarás, a közösségépítés, az értékteremtés. De hogyan lett az ifjú asztalosból népművelő? 

Persze valójában eredendően az volt. Gyerekkorában az is megfordult a fejében, hogy pap lesz – így visszagondolva ennek is a közösségépítés az eredője. Az ipari iskola befejezése után természetes volt számára, hogy leérettségizik: – Hétfő– szerda–péntek – ezek voltak az iskolanapok, munka után, aztán másnap fél négykor keltem, és megint elölről. Az estin Székely Ákos volt a magyartanárunk, aki világokat nyitott ki előttünk. A hetvenes évek közepén jártunk, és ő Konrád-regényeket ajánlott nekünk. A látogatót, A városalapítót. Abból az osztályból hárman-négyen is jelentkeztünk a szombathelyi tanítóképzőbe – az is olyan természetes volt. Az első munkahely, még főiskolásként: Oszkó – ahol csatlakozott az alakuló színjátszó csoporthoz napközis nevelőként. Aztán Körmend, ahol kollégiumi nevelőként ment szembe a szokásokkal, a diákok kedvére. Itt is elültette a színjátszás szeretetét (és aztán még olyan sokfelé, hogy fölsorolni is lehetetlen). A játék mindig benne volt, nyilván ezért jelentkezett a Ferrum Színpad felhívására is, amikor Török Gábor tagfelvételt hirdetett. Vépen négy évet töltött el a művelődési házban, természetesen ott is színkört hozott létre – ez volt a Parázs Színpad, amely egyedüli falusi csoportként jutott el a kazincbarcikai nemzetközi fesztiválra –, és olyan vendégeket hívott meg, mint Balczó András, Czakó Gábor – vagy Nagy Gáspár. – 1985-ben hívtak, és egy év győzködés után 1986-ban jöttem Vasvárra, ahol módszertanost kerestek a művelődési házba. 

Az első időkben a munkám mellett jártam a vidéket – hiszen a falvak szeretete hozott ide –, alaposan megismertem a hegyháti településeket. 1989-ben nevezték ki a vasvári művelődési ház élére igazgatónak. 1990-től bizottsági tagként működött közre az önkormányzat munkájában, 1994-től 2019-ig (egy ciklust leszámítva) városi képviselőként is dolgozott. – Mindig is hangadó és közösséget formáló-akaró ember voltam, de nem akartam soha vezető lenni. Úgy gondolom, ahogy Székely János írja: azoknak kell a vezetőt megtalálniuk, akik vezetőt keresnek – és előbb nekik kell akarniuk, hogy a kiszemelt, alkalmasnak tartott személy akarjon a vezetőjük lenni. Ezt képviseltem mindig. A vezetői cím nekem legfeljebb eszköz volt, de nem cél. A rendszerváltás küszöbén, izgalmas időszakban lettem Vasváron igazgató. Minden párt megalakulásának a helyszíne és bölcsője volt az intézmény. Nemcsak helyszín, hanem szellemi műhely is. Aztán a rendszerváltás után hamar ismét a „lázadók” közt találtam magam. 

De persze sosem volt egyedül. Mögötte és mellette mindig ott volt – és ott van: Gergyéné Szakály Georgina – vagy, ahogy mindenki ismeri, Georgi –, aki nemcsak örök szerelem, feleség, hanem kolléga, munka- és harcostárs is. Három felnőtt gyermekük van, két unokájuk. Mindig együtt, jóban-rossszban. Ők ketten – Rezső és Georgi – választott hivatásukban ma talán aktívabbak, mint valaha. Csak 2022 tavasza óta már nem a vasvári művelődési ház igazgatójaként, munkatársaként. – Harminchárom évig voltam az intézmény vezetője. Mindig kétszer annyit kellett dolgoznom, mint másnak. A nehezebb utat kellett választani. Vezetésem alatt az intézmény háromszor érdemelte ki a Minősített Intézmény címet – és az országban elsőként. Így utólag, bizonyos idő távlatából úgy látom: voltaképpen jó, hogy így történt – azóta még több izgalmas feladatom, feladatunk van. Közben közművelődési szakértőként és minőségfejlesztési auditorként továbbra is járom az országot – benne a szakmai élet sűrűjében. És szenvedélyesen sorolja az újabb terveket, ötleteket. Elvégre ő Gergye Rezső.