Szeretünk együtt lenni, tudunk egymás szemébe nézni – Nagy Cili, a Weöres Sándor Színházból

Öröm nézni, ahogyan beleveti magát a játékba, mindegy, hogy “kis szerepről” vagy “nagy szerepről” van szó. Ha létezik kis szerep meg nagy szerep egyáltalán. Nemegyszer volt már az az érzése, hogy azokat a szerepekat kapja meg – mindegy, hogy kicsi, nagy, közepes -, amelyeket nehéz kiosztani. Nevezzük akkor jolly jokernek. Ha például visszagondolunk a Vízkereszt vagy bánom is én előadásra – amely a Weöres Sándor Színház és a Forte Társulat első közös munkája volt -, a nagyszerű összjátékból egészen biztosan pontosan föl tudjuk idézni Nagy Cilit: mintha mindig a fizikai színházat művelte volna. Erre persze azt mondja, hogy olyan volt a Vízkereszt… próbafolyamata, mintha visszatalált volna a forráshoz: a színművészeti egyetemen, Jordán Tamás és Lukáts Andor – vagyis Ciliék - osztálya volt az első, amely Ladányi Andrea vezetésével a fizikai színházba is belekóstolt. Aztán évekig nem volt igazán alkalom arra, hogy kamatoztassa ezt a tudást – és lám, egyszer csak megadatott. Aztán meglepőt mond: csak az a helyzet, hogy a szélsőségesebb fizikai megterhelés – így negyvenöt táján - már nem mindig esik jól. Igen, időről időre kell a masszőr, a csontkovács:

– Közben meg tudom, hogy mivel nem látszik rajtam a korom, a rendezők nem is feltételezik, hogy akad olyan mutatvány, ami már megerőltető. Hogy például az Ájlávjúban a csilláron lógás már nem egészen nekem való. Nagy alázattal természetesen megcsináltam. Tíz évvel ezelőtt még biztos boldogan ugráltam volna bárhonnan, de ez most már nem ugyanaz.

Nem dédelget régi sikereket, addig tart meg egy-egy szerepet, ameddig szüksége van rá. Nehéz is volna most az összes jelentős előadást-alakítást fölsorolni az elmúlt tizenhárom évből: A mi osztályunktól a Ványa báig. Azt mondja, inkább szélsőséges helyzetek maradnak meg benne. A döbbenet, hogy például a Sweet Charity (2015, címszerep) tényleg huszonnyolc próbával készült el? A társulat “a Vitéz Mihályból zuhant ki, mindenki nagyon fáradt volt, valami csoda folytán mégis összejött az előadás”. Cili arra emlékszik, hogy a koreográfus, Bodor Johanna tartotta benne a lelket. Különben a Vitéz Mihályt is, a Sweet Charity-t is Béres Attila rendezte, aki nemrég Feydeau-bohózattal tért vissza: a Bolha a fülbe előadásban – ki más – Cili játssza a nagybetűs, a gyönyörű, a féltékeny, a trükköző (stb.) feleséget.

Aztán mégis megemlít egy előadást, meglepetésre: - Megvan a Kézről kézre? Az nagyon elevenen él bennem, hogy Tamás – Jordán - a bemutató után megpuszilgatott, és azt mondta, hogy színésznő lettél. Abban a pillanatban szíven ütött ez a megjegyzés: az osztályfőnököm volt, nála diplomáztam, ő volt az igazgatóm a Nemzeti Színházban, idejöttem Szombathelyre, a színházba, amelyet ő hozott létre…. és akkor most azt mondja nekem, hogy színésznő lettem? Nagyon sokáig nem értettem, hogy miért mondta ezt. Majd később leesett a tantusz. Hamvai Kornél, a Feydeau-darab fordítója, a Kézről kézre rendezője nem rendező, de jó érzéke van a színházhoz - és nagyon szeretjük egymást. A próbafolyamat alatt állandóan mondogatta, hogy nem kell mindig mindent, amit gondolsz, megmutatni. Hidd el, hogy ha csak gondolod, már látszik rajtad.

Nem kell külön megdolgozni az ötleteket. Jó, hát ha ezt kéri, akkor finom hangolásra van szükség – ennyit gondoltam erről akkor. Aztán rájöttem, hogy Tamás valószínűleg ezt vette észre: valami magabiztosabb, lazább jelenlétet. Hogy ez már nem a kölyökkutya-korszak - amikor annyira akarod, hogy mindent ugyanazzal az erővel tolsz, ezért nem látszanak az árnyalatok, mert mindig a teljes arzenálodat be akarod vetni. Talán ezt a változást vette észre akkor Tamás. Érdekes, hogy nem egy nagy szerep, nem egy ismert rendező - de egy olyan ember, aki jól ismer engem és szeret - pöccintett tovább, vagy simogatott le rólam olyan feleslegeket, amitől az osztályfőnököm, Jordán Tamás azt mondta, hogy “színésznő lettél”.

Nagy Cili színésznőként 2021 óta a szombathelyi színház művészeti tanácsának is tagja, a testületet az új igazgató, Szabó Tibor hozta létre.

– Ugyan a művészeti tanácshoz tartozom, de a társulat tagja vagyok. Színész vagyok – nem főnök: tanácsolok, nem parancsolok. Ez számomra munka, pluszfeladat, de örömmel vállaltam. A társulat érdekeit igyekszem képviselni. Az első két év után most érzem, hogy megtaláltam a helyemet-feladatomat a művészeti tanácsban is. Közösen kellett kialakítanunk a játékszabályokat, nem volt benne tapasztalatunk. Az évadterv kialakítása rendkívül összetett folyamat. Viszont ha valaki a társulatból megkérdezi, részletesen és pontosan el tudom mondani, hogy a művészeti tanácsban sosem ad hoc döntések születnek, mindig mindent alaposan és több szempontból végiggondolunk. Fontos a tiszta kommunikáció és az információáramlás. Az is sokat segít, ha az ember megismeri egy-egy döntés hátterét. Ha például valakit keresnek filmre, külső munkára, de nem lehet egyeztetni, előfordul, hogy el sem jut az illetőhöz, hogy gondoltak rá. Pedig ezek olyan jó dolgok, főleg vidéken, ahol azért nincs annyi lehetőség. Megerősíti az ember önbizalmát, ha tudja, hogy számolnak vele.

Az biztos, hogy a szombathelyi színház továbbra sem enged a szakmai 48-ból. – Az a tapasztalatom, hogy a rendezők is szeretnek hozzánk jönni,

nemcsak a színháznak, magának Szombathelynek is valahogy jó kisugárzása van. Lehet, hogy tényleg Ízisz szelleme működik itt – mint Fábián Péter nyári karneválszínházi előadásában. A színház falaiba meg mintha beleivódott volna az a nyitottság, amit Jordán Tamás honosított meg a társulatban, mi meg továbbadjuk a következő generációknak. Szeretünk együtt lenni, tudunk egymás szemébe nézni – és ez nagyon jó.

Odalép az ügyelő, Győrváry Eszter, hogy lassacskán ideje indulni: hamarosan kezdődik a - nagy szakmai sikereket hozó - Kivilágos kivirradtig előadás. Cili latolgatja az esélyeket: vajon milyen ház várható – ez, ugye, a múlt évadból műsoron tartott bemutató. Fontos nagyon, hogy jöjjön a közönség. Éjszaka aztán üzenetet küld: “Csodás közönség volt a mai, majdnem telt ház a Kivilágos…-on. Hosszú taps és bravó!”