Japáncseresznye, de lehetne mondjuk meggy is - Szomszédok, avagy Sziromünnep a celli Rákóczi utcában

Szombaton délután fél négy tájban nagy a készülődés. A Rákóczi utca egy szakaszon lezárva, a Sziromünnep központja Lakaték háza előtt van, már áll a színpad (a dobogót a Soltis Lajos Színház adta kölcsön), az úttesten padokból kirakva az alkalmi nézőtér, még napernyő is véd a nyárias melegtől. A vendégek nem is vendégek, utcabeliek, megadják a módját, nem érkeznek üres kézzel, a japáncseresznye árnyékába húzódó asztalon pogácsás- és süteményestálak gyülekeznek. Néhány méterrel arrébb bográcsban fő a vacsora. A gyerekek már belemerültek a játékba – nemsokára motoros-felvonulás is lesz: nekiindulnak a kicsi, színes, műanyag járgányok, bár van, aki komolyabb masinával érkezik.  

A Sziromünnep lelke Lakatné Molnár Adél – “civilben” az Ádám Jenő AMI igazgatóhelyettese, tanár, tréner – és a nemrégiben beköltöző, a Rákóczi utcában férjével, Kovács Róberttel (szintén zenész) és kisfiával otthonra találó cselló- és gitárművész, tanár, Gregorich Zsófia. Persze itt egyáltalán nincs szükség címekre meg rangokra, itt Adél és Zsófi a napsugaras központ: szerveznek, válaszolnak, jókedvre hangulnak. HangolódjRÁkóczi! – ez a mottó. A Sziromünnep koreográfiája már az első alkalommal kialakult. Hozzátartozik a valóban ráhangoló kis kulturális művészeti csemege – az idén ez lesz mindjárt a színházi premier -, ahogyan a faültetés (ezúttal nem egy, hanem három fát ültetnek), a japáncseresznye-szépségverseny (Rákóczi-talléros szavazással döntenek a Rákóczi utcaiak), a győztesnek járó vándorbot, és elsősorban persze: az együttlét, a találkozás, a beszélgetés, a Rákóczi utcai közösség, identitás építése és a saját, közös történet továbbszövése. Hogy legyen mit megbeszélni, legyen mire emlékezni, legyen mit folytatni. És bár nem vagyunk Rákóczi utcaiak, a Sziromünnepen olyan kedves ismerősökkel is összefutunk, akiket nagyon régen – van, akit kb. negyven éve –  láttunk legutóbb személyesen. Lám! 

Mindig jó találkozni Németh S. Katalinnal (ha nem sütne a nap, a közelében akkor is éreznénk a napfényt), akinek máig a Rákóczi utcai szülői ház az otthona (az egyik legalábbis: Budapesten és Celldömölkön él kétlaki életet). Azt mondja, ő a rangidős az őslakosok között. Nála idősebb Rákóczi utcaiak vannak ugyan, de mind később költöztek ide. 

Lakatné Molnár Adél köszöntővel nyitja meg a spontán már meg is kezdődött Sziromünnepet, aztán színre lép az alkalmi társulat, benne Jóska bácsi, akinek egyik japáncseresznyéje elnyerte a legszebbnek járó címet (persze, többeknek van már színpadi tapasztalatuk). A Sziromünnepet köszöntő Tóth-színdarab a Cseresznyepálinka címet viseli. A szerző nem a népszínműíró Tóth Ede, bár lehetne: Tóth Ákos a Soltis Lajos Színház színésze, drámatanára, rendezője, szerzője, dramaturgja (mikor mire van szükség), és a feladatot most is fényesen megoldja. A szomorújátékként induló sztoriból a végére nagy vígság kerekedik, és nemcsak az örökéletű utolsó Rákóczi-leszármazott jelenik meg a Rákóczi utcában, hanem az is kiderül, hogy a cseresznyevirágszirmos cseresznyepálinkában rejtőzik a halhatatlanság titka. Aki nem hiszi, csinálja meg a saját utcafesztiválját. Még az is kiderülhet, hogy a hárs legalább annyira megfelel a célnak, mint a japáncseresznye. De lehet meggy is.