Szakértővel a Rejtő-legendák nyomában Celldömölkön

Kölcsey Ferenc Himnuszát Nagy Gábor, a Soltis Lajos Színház igazgatója mondja el a városi ünnepségen: könyv nélkül, szépen, megvilágosító értelemmel, elejétől a végéig. Ritkán halljuk így a Kölcsey-költeményt (és valljuk be, ritkán is énekeljük: nehéz, na – iskolázott énekeseknek való). Pedig eredendően versnek született (igaz, például a „Megismerni a kanászt...” ritmusára). Most már talán kívülről fújjuk, hogy 1989 óta azért ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját, mert 1823-ban ezen a napon tett tisztázó pontot a szerző a Himnusz végére. Helyénvaló a celli hagyomány, hogy a magyar kultúra napján a Himnusz itt mindig versként hangzik el.

József Attilával sakkozott

Az viszont valószínűleg meglepetésként ér minket ezen az estén, hogy Rejtő Jenő (előbb Reich Jenő, később P. Howard), a ponyvaregény koronázatlan, klasszikus királya szintén írt verseket. Persze, melyik kamasz nem ír? De biztosan működő önkontrollt jelez, hogy akár kisebb kötetet kitevő versei gépiratban maradtak fönn: nem jelentek meg nyomtatásban. Minek? Rejtő álnéven nemcsak ponyvaszerzőnek volt rendkívül sikeres – azokban az években csúcsra járt Magyarországon a ponyvairodalom -, hanem vígjátékírónak és operett-librettistának is.

Minderről Thuróczy Gergely irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos főmunkatársa, alias Izzadt Greg kapitány beszél a kultúranapi estén. Valószínűleg nem túlzás, hogy ma ő ismeri a legalaposabban Rejtő Jenő (1905-1943) életét: két könyvet szerkesztett, illetve írt ebből a még mindig nem teljesen föltárt, erősen legendásított életműből. Ahogy ő fogalmaz: „Többet tudok Rejtőről, mint másfél milliárd kínai együttvéve.” A Rejtő-legendák eloszlatására tette föl az életét.

Ezek szerint a legendák körébe tartozik például, hogy Rejtő bármikor kézirattal fizetett volna, ha jött a kávéházi pincér.

Volt idő, amikor nagyon jól keresett, de rendszerint az összes pénzét elverte: minden bizonnyal játékfüggőségben szenvedett. Költőként Ady volt az istene (fiatalkori versei Ady-utánzatok), a Japán Kávéházban viszont (a szintén 1905-ös) József Attilával sakkozott.

Egyszerre két Bözsi

Rejtő nagy dumás és profi udvarló volt, előfordult, hogy egyszerre két Bözsinek csapta a szelet. És ha fölvitt magához valakit, utójátékként az éjjeliszekrényről leemelte a mindig kéznél lévő Ady-kötetet, abból olvasott föl. Gáláns kalandjairól ifjúkori naplójából értesülhetnénk (mindössze egy füzet maradt fönn); de sajnos Rejtő folyóírása gyakorlatilag olvashatatlan; legalábbis eddig egy-egy mondaton túl megfejteni belőle valamit nem sikerült. Pedig Thuróczy Gergely szerette volna a naplót sajtó alá rendezni, kiadni.

De a Kresznerics könyvtárban rögtönzött Rejtő-tárlaton (egy kultusznak kötelező kellékei a kultusztárgyak) itt van például annak a tízoldalas „levélszörnyedvénynek” a másolata, amelyben „az idegrendszerében már megtépázott Rejtő” a sérelmeit sorolja.

űA Petőfi Irodalmi Múzeum sok különleges Rejtő-relikviát őriz; a Rejtő-hagyaték voltaképpen ma is bővül. A PIM-ben van például annak a bulvárlapnak egy – és valószínűleg egyetlen fönnmaradt – példánya, amelyet Rejtő Jenő adott ki: a Nagykörút ráadásul mindössze egy számot ért meg; és mai szemmel nem is tekinthető igazán bulvárnak. Még akkor sem, ha természetesen szerepeltek benne korabeli hírességek. (Rejtő lapszerkesztői rutintalanságát mutatja az az apró tény, hogy az oldalszámozást valahogy elfelejtette.) Az egyetlen példány Paulay Lajostól, az első Rejtő-kutatótól maradt a múzeumra.

Fotografikus emlékezet

Az illedelmes családi fotón, amely a Kresznerics könyvtár olvasótermének falára vetül, három fiú veszi körül a szülőket: a bonyhádi származású Reich Áron Lipót papírkereskedőt és Wolf Ilonát. A fiúk közül Lajos Egeli Lajos néven futott be kiemelkedő sakk-karriert (a nemzetközi élvonal küszöbéig jutott). Gyula dr. Révai néven lett ügyvéd, valamint sikeres versenybridzs-játékos. Jenő gépiratban megmaradt verseit egyszerűen Jenőként szignálja, Rejtőként Rákosi Szidi színiskolájában tűnik föl először: az 1924-es vizsgaelőadás fotóját a Színházi Élet közli (Molnár játszottak, mi mást). Thuróczy Gergely azt mondja, mindhárom Reich fiúnak fotografikus memóriája volt (ami jól jön az otthon is szívesen gyakorolt kártyánál, de bármely társasjátéknál). A Reich család névváltozatai beszédesek: a vallását nem tartó zsidó családban, úgy tűnik, zökkenőmentesen ment végbe az asszimiláció. (Ez is egy minta az akkori Magyarországon.)

Más kérdés, hogy dr. Sándor Jenő zeneszerzőnek, Rejtő közvetlen munkatársának belügyminisztériumi titkárként később valószínűleg köze volt a deportálásokhoz; ezt még ki kell deríteni. Mert a deportálás Rejtőt sem kerülte el. A zsidótörvények után a plakátokról is eltűntek bizonyos nevek. Pedig addig Rejtő, Sándor Jenő, Kellér Dezső és Honthy Hanna (a primadonna a legnagyobb betűkkel szedve) gyakran szerepelt együtt. Aki mer, az nyer!

Vanek úr közeleg

Rejtő nyert – és Rejtő vesztett. Az olvasó nyer. Bár az idegenlégióhoz nem tartozott, fiatal éveiben sokat utazott, gyűjtött élményeket. De a tökéletes regénykezdésnek valószínűleg egészen máshoz van köze. Eltanulni nem lehet, csak csodálni: „Sába Királynője az asztalnál ült és borotválkozott. De szokott káromkodni és pipázni is, ami királynőknél igazán ritkaság.” És akkor még hol van Vanek úr, Manuel és Gorcsev Iván. Meg a karbol, továbbá géz és mélabú.