Atlantában él a Körmend egykori légiósa, Delmonte Madison

Huszonhárom évesen, 1996-ban igazolt Körmendre Delmonte Madison. Az amerikai kosaras hamar a körmendi drukkerek kedvence lett, és már az első évében – az 1996/97-es szezonban – bajnoki ezüstérmet és Magyar Kupa-aranyat nyert a Rába-parti együttessel. Madison, vagy ahogyan a legtöbben ismerik Nick, Nickel több magyar csapatban is megfordult, így Pakson, Pécsen, Dombóváron, Kaposváron, Kecskeméten és Budapesten, de a szíve azért mégiscsak mindig körmendi maradt.

– Amikor Magyarországra gondolok, a mai napig boldogság tölt el. Nagy szerencsének tartom, hogy az Egyesült Államokon kívül itt élhettem a legtöbbet, ráadásul fiatal éveimben. Az meg igazi áldás, hogy van még egy hely a világon, amelyet a mostani mellett otthonomnak hívhatok. Ez a hely egyértelműen Körmend. Szerettem ott játszani, értékeltem az emberek kosárlabda iránti tiszteletét. És imádtam csatába menni a csapatommal a piros-fekete mezt viselve. Van úgy, hogy elalvás előtt eszembe jut a város, a helyiek szeretete és a felém áradó rengeteg jóság. Remélem, hogy egy nap még eljutok ebbe a nagyszerű városba.

Nickel a pályafutásából a legtöbb időt Magyarországon töltötte. Profi magyar karrierjét Körmenden kezdte és a budapesti MAFC-nál fejezte be. Közben voltak kitérői: egy szezon erejéig a svájci Fribourg Olympics együttesénél játszott, utána egy rövid ideig Jordániában, Ammanban kosarazott.

– 2006-ban döntöttem el, hogy visszavonulok, úgy éreztem, hogy a testem már nem ugyanaz. Harminchárom éves voltam akkor. Úgy határoztam, hazatérek az Egyesült Államokba és megszerzem pedagógus mesterdiplomámat, ami sikerült is. Összességében abszolút elégedett vagyok az életemmel, mindennel, ami történt. Sikeresnek érzem a kosárlabda-karrieremet, világot láttam és tanultam is. Talán azt sajnálom, hogy nem építettem ki több barátságot. Ha fiatal lennék, erre nagy hangsúlyt fektetnék, mert a barátok igazi értékek, bárhol éljenek is a nagyvilágban. Ezt én kevésbé tudtam akkoriban. Az aktív éveim után egy ideig a kosárlabda mellett maradtam. Egyik jó barátommal, Robert Shannonnal – akinek neve ismerősen csenghet a magyar kosárlabdabarátok számára –, egy Nike által szponzorált, tinédzserekből álló elit utazó csapatot edzettünk. Mellette gyógypedagógusként dolgoztam egy középiskolában, ahol főleg szociális, viselkedési és tanulási problémákkal küzdő diákokkal foglalkoztam.

- Az utolsó csapat, ahol edzősködtem az atlantai székhelyű AAU volt, ahol lehetőségem volt az NBA egyik fiatal csillagával, Zion Williamsonnal dolgozni, aki a New Orleans Pelicans erőcsatára jelenleg. De most már más területen vagyok, egy családi tulajdonban lévő szállítmányozási vállalatot irányítok. A napjaim ugyanolyanok, mint bárki másé. Atlantában élek, két kislányom van, Kennedi tíz-, Kassidi nyolcéves, velük sok időt töltök. De szeretek mozizni és zenés programokra is eljárok. Emellett kikapcsolódásképpen gyakran strandolok és sokat vagyok a szabadban.

Delmonte Madison, az egykori Marc-Körmend színeiben egy alkalommal Szolnokon bravúros játékkal állt elő, 52 dobott pontjára máig nagyon büszke. Ezzel a kimagasló teljesítménnyel még mindig rekorder Körmenden, nála többet eddig még senki nem szerzett egy mérkőzésen.

– Pontosan emlékszem, 1998-ban történt, dacból játszottam, mert igazi, felfokozott hangulat volt a pályán és a nézőtéren is. Kaptunk hideget-meleget a szolnoki drukkerektől. Engem kezdett eluralni az az érzés, hogy megállíthatatlan vagyok. Végül nemcsak az 52 termelt pontnak örülhettem, hanem annak is, hogy nyerni tudtunk idegenben (86-98). De jó emlék az a Falco elleni meccs is, ami előtt éppen eltörött a kezem. A fájdalmaim ellenére vállaltam a játékot és bal kézzel próbáltam megoldani a dobásokat. Azon a mérkőzésen is mindenben támogattak a csapattársaim, mindenki egytől egyig. És hogy magán­emberként mire emlékszem szívesen? 1996-ban érkeztem Körmendre, akkoriban Bebes István volt a klubelnök – és az első perctől a szárnyai alá vett. Sokat segített a beilleszkedésben, rengetegszer voltam otthonuk vendége, ott ebédeltem, vacsoráztam. A játékostársaim sokszor úgy hívtak, hetedik gyerek, mert Bebeséknél akkor már hat gyermek volt és engem is szinte családtagként kezeltek. Ez egy életre meghatározta a Körmendhez fűződő viszonyomat. Kedvenc helyem amúgy a Berki Csárda volt, úgy tudom, még mindig működik, szeretnék ott enni még valamikor a jövőben.

Nickel legrosszabb élménye a 2002-es bajnoki döntőhöz kapcsolódott, amikor a finálé ötödik meccsén kikapott a körmendi csapat a Pakstól.

– Ha eszembe jut, még ma is fájdalmat okoz az a mérkőzés, úgy érzem, azt a bajnoki aranyat ellopták tőlünk. Tizenkét másodperc volt hátra, egál volt a meccs, de a végjátékban ellenfelünk szerzett kosarakat. Vesztettünk egy ponttal (75-74), az Atomerőmű meg megszerezte első bajnoki címét. De igazi jó csapat voltunk, ezért köszönettel tartozom az akkori társaimnak, Eddinek, Istinek, Rudinak, Babának, Mukinak és Grebinek (Charles Edmonson, Németh István, Trummer Rudolf, Zsebe Ferenc, Mujanovic Samir, Grebenár Péter). Az edzőnk, Patonay Imre azt mondta a meccs után, hogy soha nem volt része ilyen tömény és kiélezett küzdelemben, de a sport már csak ilyen, mindig van egy győztes, meg egy vesztes. De én nehezen tudtam megemészteni, hogy elbuktuk az aranyérmet.

Elfordul, hogy Nickel ma is belenéz egy-egy Körmend-meccsbe. Barátja, Bujdosó Balázs néha küld neki linket, és akkor figyelemmel kíséri a közvetítést. De ha valaki megkérdezné, hogy mi a személyes célja az életben a kosárlabdát tekintve, akkor azt mondaná, hogy szeretne vezetőedző lenni imádott városában, és szeretné bajnoki győzelemig vezetni a körmendi csapatot. Mindezt úgy, hogy esetleg korábbi csapattársa, Charles Edmonson segítené a kispadon.

– A szívem csücske Körmend, ezért a legszívesebben ott dolgoznék, de más hely is szóba jöhet Magyarországon. Negyvenhét éves vagyok, én készen állok a feladatra.