Nem ismertek lehetetlent – Grünwald János sportról, munkáról és egy legendás barátságról

A 72. évében jár, de nem könnyű telefonvégre kapni. Mert mindig elfoglalt. Egy zápor segít, hogy ne érezzünk lelkiismeret-furdalást, amiért meg­akasztjuk a fűnyírásban a Sugár úti dobópályán.

– Kétnapos feladat, szinte csak akkor állok meg, ha megtöltöm a tankot – mondja Grünwald János, aki ha kell, iszonyú magasságokban is fúr-farag, sportolókat fuvaroz vagy versenybíróként működik közre, és rendre mosolyra fakasztja a környezetét.

– Nagyon sajnálom, hogy a Pali ezt nem érhette meg. Elégedett lenne – mutat körbe a Németh Pál Dobóakadémián. – Akkor is ott voltam, amikor a hatvanas évek végén még 2x2 méteres fabódékban öltöztek és tartották a szereket. És azóta sem volt olyan, dobókkal kapcsolatos esemény, amelyben nem vettem részt. Ahol tudtam, segítettem. 1967-ben ismerkedtem meg Paliékkal – abban az évben érettségiztem autószerelő szakközépiskolában.

Emlékek

Ott kerültem komolyabb kapcsolatba a sporttal; Rajczy Pista bácsi tornatanárom és osztályfőnököm is volt. Könnyedén, jól futottam, versenyekre is küldött, aztán az SZSE színeiben Bősze Laci bácsi is. Futottam én a pontokért 800-at, 1500-at, 3000-at, 3000 akadályt, de még maratont is. Egy verseny után kerültem a Haladás-pályára, az atlétákhoz. Többségük dobó volt, csak páran voltunk futók – de egy baráti kört alkottunk. Azóta folyamatos volt a barátságunk Palival. Sokan elég nehéz embernek tartották, én az első pillanattól egy húron pendültem vele. Tűzbe mentünk volna egymásért. Hasonló volt a világnézetünk, sok-sok mindenről hasonlóan gondolkodtunk.

Meg is bízott bennem; amikor még egyedül volt edző a dobócsoportnál. Megkért, hogy amikor a nagyobbakkal versenyre vagy edzőtáborba mennek, akkor legyek én a fiatalokkal. Évekig segítettem neki edzőként is. És még most sincs olyan itthoni dobóverseny, amelyen ne lennék versenybíró. Abban is hasonlítottunk, hogy nem ismertünk lehetetlent. Ha bármit elkezdtünk, addig nem hagytuk abba, amíg meg nem csináltuk, és jó nem lett. Nem csak a sportban. Amikor a Parkerdőben építkeztünk, volt, hogy éjfélig dolgoztunk. És megbeszéltük, hogy reggel négytől, mert akkor már világosodik, folytatjuk.

Én 4 óra 1 perckor értem oda. Pali úgy fogadott: mi van, délutános vagy? Mert a humor, az oltogatás, a zrikálás is végigkísért bennünket az utolsó napjáig. Az én számomra nem ment el, most is jó a kapcsolatunk. Ha valamit nem találok, akkor azt mondom: Pópa, ne szórakozzál, add elő. És általában rövid időn belül meg is találom. Sor Jóskával neveztük el Pópának, akkor olyan szakálla volt. Később ebből alakult a Pápa, Dobópápa elnevezés.

Ha a versenyek idejére rossz időt jósolnak, szólok: Pali, verseny van. És akkor nem esik az eső. Számtalanszor volt olyan, hogy akkor szakadt le az ég, amikor lemértük az utolsó táblát is. Nem tudok Paliról érzelmek nélkül beszélni; mindennap eszembe jutnak vele kapcsolatos emlékek. Volt, hogy csak úgy heccből elmentünk bringázni egyet este, edzés után a határig meg vissza, vagy Rumba tekertünk el, hogy megbizonyosodjunk arról, valóban beteg-e az egyik fiú, aki nem jött edzésre. A kocsmában találtuk meg. De tükörjégen, viharos szélben is elbicikliztünk Gencsre, a Sor Jóska névnapjára.

Elmesélek egy esetet, hogy mennyire tudta motiválni az embereket. Egy maratoni verseny volt Nyíregyházán 1972-ben, iszonyú kánikulában. Az aszfalt is megolvadt, minden levegővételnél mintha parazsat nyelt volna az ember. Több mint ötszázan neveztek, de sokan már rajthoz sem álltak. Végül 44-en értünk célba, közben csuklós busz szedte össze azokat, akik kidőltek. Én legyengülten álltam rajthoz, s utólag derült ki, hogy a verseny előtti napon szalmonellás fertőzést kaptam. Minden lépésnél a kínok kínját álltam ki, éreztem, hogy ezt fel kell adnom.

Egyszer csak egy parancsnoki raj GAZ terepjáróból Pali hajolt ki. Annyit mondott: Grünyó, menjél, már csak 40 kilométer van hátra. Végigszenvedtem. A csapatunkból mindhárman beértünk. Ernyei Attila, aztán én hat-nyolc perccel a szintidőn belül. Nyúl Jóska – sajnos ő is nemrégen ment el – többször leült az árokparton. Pali azt mondta neki: agyonütlek, ha nem mész tovább és cserben hagyod a csapatot. A végén teljesen öntudatlan állapotban, de négy másodperccel a szintidőn belül célba ért. Aztán összeesett. Amikor később felemelte a fejét, annyit mondott: értem már, miért halt meg a görög.

Persze Grünwald Jánost nem csak az emlékek éltetik

– A főállásom mindig autóval kapcsolatos volt, voltam műszaki vizsgabiztos, oktató, gépjármű-ügyintéző. Most is mindenhez van jogosítványom. A karantén előtti utolsó napokig szállítottam sportolókat busszal, ha szüksége van rám a sportközpontnak, besegítek.

Örülök, hogy megbíznak bennem. Van három gyermekem is, két felnőtt, rendes, családos fiú, van egy szép unokám és egy nagylányom, aki most érettségizett. A fiatalokkal most is megtalálom a hangot. Akárhogy lóg az orruk, valami hülyeséggel fel tudom vidítani őket. A régiek sokan már családosak, most is megismernek – állítólag nem sokat változtam –, úgy érzem, el is fogadnak. Nem mindenki ért el világraszóló eredményt, de azok, akik ehhez a csoporthoz tartoztak, a civil életben megállják a helyüket. Ez is Pali hagyatéka, ő embereket nevelt. Hála Isten, a fiai is ezt a vonalat viszik tovább.

És vajon mi Grünyó mérhetetlen energiájának a titka?

– Alaptermészetem a vidámság, a jókedv, a siránkozást messziről igyekszem elkerülni. A rossz dolgokkal nem szabad fárasztania az embernek az idegrendszerét. És nagyon fontos a munka, a mozgás. Aki csak bír, sportoljon, az egészség nagymértékben függ attól, ki mennyit mozog. Nemrégiben egy kilencvenéves, ma is aktív orvosprofesszortól hallottam: az élet olyan, mint a bicikli, ha nem hajtod, elborulsz, kidőlsz. Én nem is tudok csak ülni a nagy semmiben, örök tenni akarás van bennem. Próbálom ezt az időt, amit ajándékba kaptunk, mindennap valami hasznos dolgokra fordítani. Nem szeretem az üresjáratokat, meg olyan dolgokat csinálni sem, melyeknek nincs értelme. Azt nézem, hogy kin hol tudok segíteni, mindegy, hogy fizetnek érte, vagy nem.