Szombathelyi futónők kalandjai a Feröer-szigeteken - Szakály Dia és Bozsó Gabriella esőben, szélben, patakokon átgázolva teljesítette a félmaratont

Még az év elején a szombathelyi Szakály Diána és Bozsó Gabriella a norvégiai Tromsöben egy futóversenyen mínusz 11 fokban teljesítették a félmaratont, azaz 21 kilométert. A két hölgy nem elégedett meg ennyivel, a közelmúltban még messzebbre, a Feröer-szigetekre utaztak, ahol ugyancsak a félmaratoni távot futottak – ezúttal viszont sokkal inkább volt ez terepfutás. A 23 kilométeres távból mindössze 500 méter volt aszfalton, a többit hegyen-völgyön, erdőn-mezőn, patakokba gázolva kellett lefutni. A lányokat kemény fából faragták, Dia 4 óra 30 perces, Gabi 5 órás idővel ért célba. Mindketten a középmezőnyben végeztek, Dia 72., Gabi 88. lett.

– Egy ötnapos fesztivál, az Atjan fesztivál keretén belül rendezték a futóversenyt – több távon – mesélte Dia és Gabi. – Volt félmaraton, maraton, ultramaraton – mi a félmaratont néztük ki magunknak. Összesen 120-an indultunk el, a sziget északi csücskén lévő településen, Saksunban volt a rajt, a cél pedig egy másik, óceánparti településen Streymoyban volt. A szervezésben akadtak döccenők, hiába vittek át busszal bennünk a rajthoz, ott a szakadó esőben egy órát vártunk a rajtra – beállónak híre-hamva sem volt. Végül 11 órakor, 10-12 fokban, esőben, szélben végre elrajtolhattunk. Magyarok egyik távon sem indultak, a félmaratonon a feröer-szigetekien kívül sok angol állt rajthoz és voltak dél-afriakaiak is. Tudtuk, hogy nehéz terepen futunk majd, de hogy ennyire, azt nem gondoltuk. Csak speciális cipőben lehetett rajthoz állni, a szervezők előző este mindent leellenőriztek, sípot is vinnünk kellett – arra az esetre ha elvesznénk, tudjunk valahogy jelezni. Az út mentén frissítőpontok és segítők sem voltak, az útvonal pink színű zászlócskákkal volt kijelölve. Nézőközönségünk a szigeteken mindenhol megtalálható bárányokból állt. A szigeteken 50 ezer emberre 80 ezer bárány jut.

– Én a verseny első harmadát élveztem, akkor estem szét fejben, amikor az első, mintegy négy méter széles patakon, bokáig érő vízben kellett átgázolnunk a szakadó esőben – fűzte hozzá Gabi. Dia jelezte, ő pont fordítva volt bekötve, a futás elejét szenvedte meg, aztán innentől, a patakon való átkeléstől kezdte el élvezni a futást. Akadtak még gondjaik, Dia vércukor szintje leesett, pulzusa közel 200-ra felkúszott - de végül minden rendbe jött.

– Gyönyörű tájakon futottunk, de rengeteg emelkedőn kellett felmennünk, sokszor nem csak felfelé futottunk, hanem közben az út is dőlt jobbra-balra – folytatták a lányok. – A lemagasabb ponton brutális szél fújt, erős köd volt. Sokan nordic-walkingos botokkal felszerelkezve futottak, őket nehéz volt kikerülni.

A nehéz terepen többször is elestek a lányok, a versenyzők közül volt olyan, akinek kiment  a bokája és mentő vitte a kórházba. A 120 indulóból 103-an értek célba – Dia és Gabi is. Mint mondták: nagyon nehéz verseny volt, de nem fáradtak el, izomlázuk sem volt. Gabi fia is velük volt, a 17 éves Vince 10 kilométeren 10. helyen ért be. A lányok egy hétig voltak a Feröer-szigeteken, volt idejük turistáskodni is. A „Nincs idő meghalni” című James Bond film egyik utolsó jelenetét a szigeteken vették fel, így felkeresték az erre az alkalomra állított emléktáblát is. És megnézték a Klaksvik stadionját, ahol pár hónapja az FTC játszott. Élményekkel telve tértek haza.