Kittinek bátorságot adott az Amerikában töltött egy hónap

Kitti tizenhat éves, a szombathelyi premontrei gimnázium diákja: kitűnő tanuló, angolul folyékonyan beszél - az angoltudás alapfeltétele volt az amerikai utazásnak -, de németből is nyelvvizsgára készül. Lukácsházán él édesanyjával és három testvérével.

Azt sejtem, hogy otthon ő a példakép, a bezzeg a Kitti . Mosolyog - és egyetért. Nem csoda: Kitti okos, Kitti szép - és amikor elmosolyodik, az ember azt érzi, hogy fényesebbé válik a világ is. Hobbija az akrobatikus rock and roll. Hat éve táncol, hetente kétszer jár edzésre, most készül élete első versenyére: Nagyon szeretek táncolni, nem tudnám abbahagyni. Amikor táncolok, energiával töltődöm fel, és nagyon jól érzem magam. 



Zsigmond Kitti

Fotó: Benkő Sándor

A pozsonyi székhelyű Orbis Institute és a Critical Mass LeaderShip kelet-európai - ezúttal szlovák, cseh és magyar roma származású középiskolás diákokat mozgósító - ösztöndíj-programjával a szombathelyi Tudor Műhely révén került kapcsolatba. A műhely vezetője, dr. Molnár Károlyné Kati néni évek óta csöndes, szívós és következetes munkával keresi annak a lehetőségét, hogy a tehetséges - ilyen-olyan okból hátrányos helyzetű (bár mára elkopott, devalválódott ez a kifejezés is, bánjunk csínján vele) - gyerekek elindulhassanak azon az úton, amely számukra a legmegfelelőbb; hogy megtalálják a helyüket a világban.

Az Orbis Institute mindhárom országban pályázatot írt ki, úgyhogy Kitti már az év elejétől készült a nagy utazásra. Legelőször mindjárt önmagával kellett megküzdenie: eldönteni, hogy jelentkezik-e egyáltalán. A kíváncsiság, az izgalom, a szorongás, az ismeretlentől, a repüléstől, az egyedülléttől - és még ki tudja, mi mindentől - való félelem csatájában aztán mégiscsak a kíváncsiság győzött: Úgy éreztem, el kell mennem.

Magyarországon a pályázók közül első körben tizennégyen találtattak alkalmasnak a részvételre, közülük választották ki végül azt a hét középiskolást, akik - cseh és szlovák társaikkal együtt - elutazhattak Amerikába. Köztük volt Kitti is: a legfiatalabb a nemzetközi csapatban. A kétnapos pályázati procedúrán a jelöltek nemcsak angoltudásukról adtak számot, hanem például azt is bizonyítaniuk kellett, hogy képesek olyan emberekkel együttműködni, akiket korábban nem ismertek.

A Fogadd el magad! mottóval megszervezett önépítő, önmegvalósító program - huszonhat órás repülőút után - a Colorado állambeli Denverben, a fantasztikus természeti környezetben található Glacier View Ranchon kezdődött: Több ezer méter magasban a hegyek közt. Mindenhol mókusok. Aztán a ranchról ki-ki egy befogadó családhoz költözött. Persze abban a két hétben sem maradtak el a közös játékok, kirándulások; a programokhoz kapcsolódó tréningek, beszélgetések, work-shopok. Csak egy példa: amikor Kittiék a polgári jogok és az afroamerikaiak viszonyával ismerkedtek, elzarándokoltak a Martin Luther King Emlékhelyre. És még egy: az amerikai indiánok szintén tragédiákkal terhelt történelméről Dél-Dakotában, a Tusweca Tiospaye nevű, sziú indiánok által lakott rezervátumban hallhattak részleteket; maguktól az indiánoktól. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban a csapat elindult Washington D. C.-be, ahol nemcsak a Holocaust Múzeumot és a National Mall-t (nemzeti bevásárlóközpont) látogatták meg, hanem a szlovák, magyar és cseh nagykövetséget is: a hosszabb távú kapcsolatok megalapozására.

Mint amikor a mesehős útnak indul, és próbatételeken kell átesnie a győzelemhez. Mondjuk kötélmászáson a ranchon - amitől Kitti eleinte annyira félt, hogy meg se próbálkozott vele. Addig invitáltak, míg bele nem vágtam. Sikerült. Mindenki tapsolt. Bátorságot adott, hogy megcsináltam. Bármiről volt szó, folyton azt hajtogatták körülöttünk a vezetőink, hogy meg tudjuk csinálni. A sikeres kötélmászás után - ahogy azt többen észrevették - Kitti aktívabb volt a beszéd-tréningen, mint bármikor korábban. A négy hét minden egyes napján föllobbant négy szál gyertya: a mosoly és a megértés jegyében. Kitti először azon a bizonyos győztes, sikeres napon jelentkezett gyertyagyújtásra.

Úgy is mondhatjuk, hogy sikerült levetnie a félénkség álarcát. Feladat volt ez is: egy alkalommal mindenkinek el kellett készítenie a saját maszkját, aztán ráírnia a legjellemzőbbnek vélt tulajdonságait. Kitti azt jegyezte fel a magáéra, hogy jó és félénk. Aztán közösen megbeszélték a félénkség előnyeit, hátrányait. Előny, hogy a félénkség elővigyázatossággal jár, megóv a meggondolatlan cselekedetektől. Hátrány, hogy aki félénk, kapcsolatokat veszíthet. Sokszor a helyzet dönti el, hogy maszkot viselsz - vagy leveszed inkább. A maszk gátol; a maszk segíthet. Van úgy, hogy a maszk levehetetlen.

Mit adott ez a négy hét? Rengeteg kapcsolatot. Bátrabb lettem. Rájöttem, hogy előbb-utóbb muszáj elfogadnom magamat. De egyszer mindenképpen szeretnék visszamenni. A befogadó családom azzal búcsúzott tőlem, hogy Denverben mindig lesz otthonom, visszavárnak.

Bár a négyhetes amerikai álom véget ért, az összeszokott szlovák-cseh-magyar csapat tulajdonképpen továbbra is együtt marad; és nem csak azért, mert interneten folyamatosan tartják a kapcsolatot. Egyrészt fél évük van annak a közös projektnek a kidolgozására, amely a segíts másokon gondolat köré szerveződik; másrészt egyéni feladatot is kaptak. Kitti arra gondolt, hogy a Tudor Műhelyhez hasonló csoportot szervez - természetesen felnőttsegítséggel - Toronyban: olyan gyerekeknek, akiknek nincs lehetőségük nyelvi különórákra járni.