Zeneszerzői érdemkeresztet kapott mindössze 25 évesen

Négyévesen íratták be a sárvári Koncz János Zeneiskolába; eleinte furulyázott, de csak azért, mert nem volt olyan kis hegedű, ami illett volna a kezébe. Hamarosan ez a gond is megoldódott, s hat-évesen házi hegedűversenyen indították. Megnyerte. Az első időszakban szülővárosában járt általános iskolába, nyolcévesen lett a szombathelyi Bartók Béla Zeneiskola növendéke. (A megyeszékhelyen fejezte be az elemit .)

"Négy-öt órákat gyakoroltam naponta, ezért én nem élhettem a rendes gyerekek életét. Csupán egy-két barátom van ma is. Hamar bedobtak a mély vízbe. Jól szerepelt házi viadalokon, az Országos Koncz János Hangversenyen is bemutatkozott. A megmérettetéseket hol szerettem, hol nem. Sok-sok gyakorlás után idegeskedés, akár a versenylovak... Tény: visszaigazolást kaptam arról, hogy hol is tartok, milyen vértezettel vagyok felfegyverkezve. Szóval a zene foglalt le, de ez egyben mazochista létformát jelentett, még akkor is, ha rajongtam a hegedülésért. A művészeti szakközépiskolában még egy szinttel nehezebb, komolyabb darabokat játszottam. Valójában mindenkinél ebben az időszakban dől el - hiszen ekkor már művészi teljesítményt kell nyújtani -, hogy hivatásos lesz-e vagy sem. Nálam nagyon nem volt kérdés... Innentől kezdve a szüleim még több áldozatot hoztak értem, a legjobb tanárokhoz próbáltak elvinni."

"A zeneiskolában Radványiné Novák Judit hegedűtanár ébresztett rá arra, miként kell fölkészülni erre a pályára. Az ő segítségével megszerzett technikai tudást a mai napig kamatoztatom. Judit néni a második anyukám volt. A konziban Kalló Zsolt tanár úr (igaz, ma már tegeződünk) hegedűleckéin azokat a kifinomult művészi dolgokat kaptam, hogy gyakorlatilag mitől lesz egy előadás művészi szintű, amellyel pódiumra érdemes lépni. Ő az az ember, aki megfertőzött a barokk zene imádatával. Utolsó- évesként kezdtem zenét írni hobbi szinten. A Brandenburgi triót - két hegedűre és csembalóra - színpadra is vittük. Tetszett a kollégáknak és a közönségnek is. Próbálgattam színesebb érzelmi világú, technikaliag komolyabb darabokat komponálni. De még nem volt önálló, egyéni hangzásvilágom."

A Bécsi Zeneakadémiára a legelső próbálkozásra felvették. "Életem legkeményebb két éve következett hegedű főszakos növendékként. Christian Dallinger professzor úr szinte a bőrt is lehúzta rólam. Minden zenei tudásomat elő kellett venni. Ott más a mentalitás, másféle helyzetekkel álltam szemben, mint amiket itthon megszoktam. S az embernek ott már a saját művészi stílusjegyeinek alapjait kell lefektetnie, ki kell bontakoztatnia."

Óriási a konkurencia Bécsben, rengeteg a tehetséges, fiatal zenész, midenki szeretne elindulni a saját pályáján. Nagyon nagy a nyomás. Az emberközeliség arrafelé eltűnik. Órán például csak a professzor és a növendék van jelen, aki megkapja az anyagot, hozzájön a kellő interpretáció, utána a tanítványnak kell a nyersanyagból valamit kezdenie, kihoznia. Művészi finomságok hangszeres technikában, előadásban, lelkivilágban; külön hangsúlyt fektetnek arra, miként kell megélni egy anyagot.

OLDALTÖRÉS: Folytatás

"Fölvettem a tanári szakot is, azt Eisen-stadtban (Kismartonban) végzem, s bejött a zeneszerzői is ugyanott. Németh Tibor a mesterem (apukája magyar volt, anyukája osztrák). A hároméves képzésen tanultam, illetve tanulom meg azokat a technikákat, hogyan kell fölépíteni egy darabot, annak vázát, harmóniavilágát. Meg kell próbálni az egyéni stílusjegyek kialakítását, illetve, hogy azokat tudjuk egy darabban többoldalúan megmutatni."

"Fölvettem a tanári szakot is, azt Eisen-stadtban (Kismartonban) végzem, s bejött a zeneszerzői is ugyanott. Németh Tibor a mesterem (apukája magyar volt, anyukája osztrák). A hároméves képzésen tanultam, illetve tanulom meg azokat a technikákat, hogyan kell fölépíteni egy darabot, annak vázát, harmóniavilágát. Meg kell próbálni az egyéni stílusjegyek kialakítását, illetve, hogy azokat tudjuk egy darabban többoldalúan megmutatni."

"Fölvettem a tanári szakot is, azt Eisen-stadtban (Kismartonban) végzem, s bejött a zeneszerzői is ugyanott. Németh Tibor a mesterem (apukája magyar volt, anyukája osztrák). A hároméves képzésen tanultam, illetve tanulom meg azokat a technikákat, hogyan kell fölépíteni egy darabot, annak vázát, harmóniavilágát. Meg kell próbálni az egyéni stílusjegyek kialakítását, illetve, hogy azokat tudjuk egy darabban többoldalúan megmutatni."

"Zenekarokra írtam kisebb-nagyobb kompozíciókat mindenfajta műfajban, barokktól a modern mai zenéig. Mindezek professzorom koordinációi alatt íródtak; közülük többet be is mutattak. Ezeket a darabjaimat nem szeretem, a modern nem az én sílusvilágom. De ezeken tanultam meg, hogyan lehet komponálni. S emellett, e technikai bázisból táplálkozva elkezdtem a saját zenémet írni. A kész darabok előadására folyamatosan szerveztem koncerteket vonósnégyesre, barokk, saját zenekarra."

Hattagú Capella Harmonico Barocco nevű együttesé-vel többször is koncertezett Szombathelyen: a Savaria Múzeum kőtárában, a Szent Márton-templomban, az evangélikus templomban. Szerepelt a megyeszékhely különböző díszünnepségein kisebb-nagyon zenekari fel-állásban.

Föllépett a sárvári Nádasdy-vár dísztermében; Zoltán sárváriként úgymond visszanyúlt a gyökerekhez. Mindahányszor az ő saját darabjai csendültek föl.

Ausztriában egy zeneszerző barátja segítségével jutott el a Bécsi Állami Operaházba, ahol egy beszélgetés alkalmával merült föl az ötlet, mi lenne, ha megpróbálkozna egy kamaraopera megalkotásával. A felvetést tett követte.

Jó fél év alatt vetette papírra az Anastazio névre hallgató, barokk sítlusú művét; nagyzenekarra, nyolc főszereplőre és hatvantagú kórusra írta. Kosztümös, három színpadképes. Gyakorlatilag szerelmi dráma az osztrák-olasz örökösödési háború idősza-kában, négy órában.

Hanganyagát meghallgatta a főintendáns úr és a karmester úr, áttekintették a szövegkönyvét, illetve a partitúrát. Annyit mondtak, hogy megpróbálják műsorra tűzni, illetve tömörítsem három- órásra. Ezt megtettem, s aztán tavaly decemberben be is mutatták. Volt egy ősbemutató, utóbb egy normális előadás. Nem várt sikert hoztak a telt házas esték. Ennek köszönhetem, hogy beválasztottak a Staatsoper Zeneszerzői Egyletébe, ahol a műért, annak bemutatásáért és fogadtatásáért zeneszerzői művészeti érdemkeresztet kaptam.

Zoltán zeneszerzőként néhány hónap múlva diplomázik, hegedűművészként és -tanárként várhatóan júniusban végez. S hogyan tovább? A kismartoni Esterházy-kastély projektet írt ki, azaz meghirdetett egy zenei felelősi, cappelmeisteri állást a Haydn-év keretében. Adtam be saját műveket, az Esterházy-vonósnégyest és a Gyertyafény-vonósnégyest. Úgy néz ki, hogy ezeket műsorra is tűzik. Még azért ne kiabáljuk el, hogy mi lesz a pályázat eredménye...

"A magyar közönség az említett két darabomat és más szerzeményeimet is március huszadikán hallgathatja meg a sárvári Nádasdy-vár dísztermében, az est címe: A lélek muzsikája. A diplomák megszerzése után szeretnék Olaszországba és Spanyolországba eljutni, a barokk zene miatt is. Itália pedig a kultúránk bölcsője... Minden olyan tudást szeretnék megszerezni, amivel a művészi fejlődésemet ki tudnám teljesíteni. Ezt szeretném megcsillantani, visszaadni a magyar közönségnek. Valamint szeretnék magyarként megfelelni a Bécsi Operaház elvárásainak is. Ehhez erőt és hátteret a családom ad."

OLDALTÖRÉS: Teher alatt nő a pálma... (Szenkovits Péter jegyzete)

Teher alatt nő a pálma... (Szenkovits Péter jegyzete)
Olyan magától értetődőnek tűnik minden, de csak így utólag. Jankovics Zoltán eddigi életének döntő része – profánul hangzik, de tény – a munkáról szól. A befektetett energiáról. Kisgyerekként ő akkor is muzsikált, amikor társai az udvaron játszottak, csínytevésekkel múlatták az időt. És természetesen azt is példázza eddigi földi utazása, hogy mi mindent is kaphat az ember a családjától, a tanáraitól. S rá-rádöbbenhetünk (ismét): milyen óriási felelősség is szülőnek, illetve tanítvány útját egyengető mesternek lenni. Lehetőleg minél többször egy húron pendülni, miközben föl-fölrepülhet a csemete, hogy aztán előbb-utóbb ráálljon a saját pályájára. Zoltán ekképpen morfondíroz: „Magánéletem az nincs; ez evidens. Ennyi idősen azt vallom: jó, ha vannak sikerek, elismerések, pozitív visszajelzések a szakmától, a közönségtől, de érdemrend ide vagy oda, a legnehezebb az, hogy az ember megmaradjon annak, aki. S menjen a számára kijelölt úton. Kicsit a művészvilág kezd érzelmek nélkülivé, elgépiesedetté válni, már nem igazán foglalkoznak magával az emberrel. Csak munka, professzionális dolgok, gépezet; ´csináld meg, tedd oda´, más nem számít. Akik magukból adnak embertársaiknak, azokból ne az ´jöjjön le´, hogy elgépiesedett ez az egész... Maradjunk meg az emberi érzelmeknél. Az emberiség legnagyobb vívmánya a zene, mely a szívhez, lélekhez szól. Olyannal még nem találkoztam, ami ezt fölül tudta volna múlni.” Több mint ígéret Zoltán eddigi pályája. S bizony még rengeteg terhet rak rá a sors.

De hát ettől nő az a bizonyos pálma... 

Teher alatt nő a pálma... (Szenkovits Péter jegyzete)
Olyan magától értetődőnek tűnik minden, de csak így utólag. Jankovics Zoltán eddigi életének döntő része – profánul hangzik, de tény – a munkáról szól. A befektetett energiáról. Kisgyerekként ő akkor is muzsikált, amikor társai az udvaron játszottak, csínytevésekkel múlatták az időt. És természetesen azt is példázza eddigi földi utazása, hogy mi mindent is kaphat az ember a családjától, a tanáraitól. S rá-rádöbbenhetünk (ismét): milyen óriási felelősség is szülőnek, illetve tanítvány útját egyengető mesternek lenni. Lehetőleg minél többször egy húron pendülni, miközben föl-fölrepülhet a csemete, hogy aztán előbb-utóbb ráálljon a saját pályájára. Zoltán ekképpen morfondíroz: „Magánéletem az nincs; ez evidens. Ennyi idősen azt vallom: jó, ha vannak sikerek, elismerések, pozitív visszajelzések a szakmától, a közönségtől, de érdemrend ide vagy oda, a legnehezebb az, hogy az ember megmaradjon annak, aki. S menjen a számára kijelölt úton. Kicsit a művészvilág kezd érzelmek nélkülivé, elgépiesedetté válni, már nem igazán foglalkoznak magával az emberrel. Csak munka, professzionális dolgok, gépezet; ´csináld meg, tedd oda´, más nem számít. Akik magukból adnak embertársaiknak, azokból ne az ´jöjjön le´, hogy elgépiesedett ez az egész... Maradjunk meg az emberi érzelmeknél. Az emberiség legnagyobb vívmánya a zene, mely a szívhez, lélekhez szól. Olyannal még nem találkoztam, ami ezt fölül tudta volna múlni.” Több mint ígéret Zoltán eddigi pályája. S bizony még rengeteg terhet rak rá a sors.

De hát ettől nő az a bizonyos pálma... 

Teher alatt nő a pálma... (Szenkovits Péter jegyzete)
Olyan magától értetődőnek tűnik minden, de csak így utólag. Jankovics Zoltán eddigi életének döntő része – profánul hangzik, de tény – a munkáról szól. A befektetett energiáról. Kisgyerekként ő akkor is muzsikált, amikor társai az udvaron játszottak, csínytevésekkel múlatták az időt. És természetesen azt is példázza eddigi földi utazása, hogy mi mindent is kaphat az ember a családjától, a tanáraitól. S rá-rádöbbenhetünk (ismét): milyen óriási felelősség is szülőnek, illetve tanítvány útját egyengető mesternek lenni. Lehetőleg minél többször egy húron pendülni, miközben föl-fölrepülhet a csemete, hogy aztán előbb-utóbb ráálljon a saját pályájára. Zoltán ekképpen morfondíroz: „Magánéletem az nincs; ez evidens. Ennyi idősen azt vallom: jó, ha vannak sikerek, elismerések, pozitív visszajelzések a szakmától, a közönségtől, de érdemrend ide vagy oda, a legnehezebb az, hogy az ember megmaradjon annak, aki. S menjen a számára kijelölt úton. Kicsit a művészvilág kezd érzelmek nélkülivé, elgépiesedetté válni, már nem igazán foglalkoznak magával az emberrel. Csak munka, professzionális dolgok, gépezet; ´csináld meg, tedd oda´, más nem számít. Akik magukból adnak embertársaiknak, azokból ne az ´jöjjön le´, hogy elgépiesedett ez az egész... Maradjunk meg az emberi érzelmeknél. Az emberiség legnagyobb vívmánya a zene, mely a szívhez, lélekhez szól. Olyannal még nem találkoztam, ami ezt fölül tudta volna múlni.” Több mint ígéret Zoltán eddigi pályája. S bizony még rengeteg terhet rak rá a sors.

De hát ettől nő az a bizonyos pálma...