Ahol halálban testvéresültek olaszok és magyarok...

Szerencsére még sokan vannak olyanok, akik úgy gondolják: menni kell, őrizni kell. A nagy háború olasz frontjának magyar katonai temetőit és emlékműveit látogatták végig Bedécs Gyula tanár vezetésével a vasi titesek.

– Hol lelkesítő, hol szomorú gondolatok foglalkoztatták az úton levőket: kevés a magyar nyelvű tájékoztató, az időjárás mállasztja a sírköveket, rozsdásodnak, fogynak a feliratok – elevenítette fel az út emlékeit Balogh Katalin honismereti túrázó. – A monarchia hadseregében több nemzet fiai harcoltak, de a nemzeti színű szalagok, koszorúk láttán örömmel állapíthattuk meg a magyar többséget. A szlovéniai karszt több osztrák-magyar temetőjét felkeresve – Stanjel, Gorjansko, Sveto – törlesztettük azon adósságunkat, hogy a szülőföldtől sok száz kilométerre nyugvó honfitársainkra emlékezzünk.

A hölgy kifejtette: a legmegrázóbb a magyar Golgotának nevezett Doberdó-fennsík megtekintése volt.

– Legmagasabb pontja a San Michele. 1916 elejével egyértelművé vált a halálmező elnevezése a térségnek. Hat csatában 200 ezer fiatal élete szűnt meg itt... A fennsík karsztos köveit járva, az ásítozó tavernák levegőjét beszívva közel kerültünk a magyar katonák fohászának megértéséhez: „Ki ismered vérünk ízét, tégy vallást karszti kő!”. Az Isonzón túl, a Monte Sabotino alatti dombon áll az Oslavia emlékmű, ami közel hatvanezer katona nyughelye. Az egyiptomi sziklatemplomokhoz hasonló építményt a győri ágyúgyárban készített ágyúk őrzik. Felemelő volt látni, hogy a helyieknek gondja van a temetőkre, a hivatalos magyar szervek megbízásából pedig egyre újulnak meg az emlékművek. Gorjanska temetőjében két magyar tiszt síremlékénél, San Martinoban a Magyar Királyi Nagyváradi 4. Honvéd Gyalogezred hősi halottainak, dicsőséges harcainak emlékművénél gyújtottunk mécsest, mondtunk imát – így a túravezető.

A kegyeleti út egyik szép része volt a Ponte di Piave. Az otthonról hozott tutajt díszítették fel a folyó partján alkonyatkor a résztvevők. Szalagok, virág, zászlók, mécsesek, babérkoszorú került a vízre bocsátott kis járműre.

Az egyik útitárs édesapja emlékére, aki itt járt a fronton, egy pohár pösei vörösbort küldtek a végtelenbe. Somlyó Zoltán, Somogyvári Gyula versek, részletek hangzottak el egy-egy helyszínen a hősiességet, bajtársiasságot idézve.

– Az emlékezést fogja elősegíteni, hogy készülőben van egy antológia, kevésbé ismert, de megrázó versekből: A harcok vére és könnye címmel ősszel mutatják be az I. világháború közeledő 100. évfordulójára– hallottuk. Ugyanaz, de másként és más aspektusból. Van, aki magányosan, van, aki kis csoporttal, s van, aki állami pénzen utazik Doberdóba emlékezni.

Horváth György nem az utóbbiak táborát gyarapítja. Ő tanulmányértékű útirajzában belsőleg, lélekben, nem mellesleg kerékpárral kívánta feltérképezni e harci tájat. Amely persze mára Európa egyik legfejlettebb vidékének számít, osztozva rajta Szlovénia és Olaszország. Nézzük hát naplójának egy részletét: „Visszatérve a templomhoz éppen delet üt az óra, óriási a hőség. Most a Monte San Michele magaslatra indulok. Ismét több kilométer kaptató, már a felénél remeg, hasogat a lábam. De nem! Nem szállok le! Ennyi kínlódást, izzadságot minimum megérdemelnek hőseink. Mire felérek, patakokban ömlik rólam a víz, s ahogy leszállok a hegytetőn egy pillanatra megrogy a lábam. Ágyúk, emlékművek, emléktáblák sorakoznak, és még egy múzeum is megtekinthető itt. A parkoló széléről letekintve csodás a látvány. Hatalmas és véres harcok voltak ezért a hegyért, belátni az egész Doberdó fennsíkot. A múzeum mellett felsétálunk a tanösvényen, láthatóak a kavernák, a lövészárkok...

A hegy legmagasabb pontjára érünk, ahol közös emlékmű áll. Rajta olasz idézet olvasható: „Ezen a csúcson testvéresültek a halálban olaszok és a magyarok, akik az életben hű kötelességteljesítéssel harcoltak.” Elakad a lélegzet... Pár méterrel arrébb mered az ég felé az I. Honvéd Gyalogezred vaskeresztje. Olyan egyszerű, de mégis szép, a szél pedig lengeti a rákötött nemzeti szalagokat. Időzünk még egy kicsit, s lassan elindulunk lefelé. Nem sokáig haladunk, mert meglátjuk a magyar első vonalakhoz vezető ösvényt. Valahol itt ér ki a Schönburg alagút nyugati vége is, ami manapság már járhatatlan. Itt nem muszáj az embernek az erdő mélyén keresgélni háborús relikviák után, a kavicsos kis úton is sok mindent lehet találni. Mi is összeszedtünk egy marékkal, emlékül. De, hogy mik is voltak ezek? Puskagolyó, csat, repesz, szögesdrót, srapnel golyó, rohamsisak darabja, bajonett hegye... Valóban: ezerszer sem lehet elhordani embernek ezt a hegyet. Az emlékezőt megragadja, hogy mint az egész Isonzó mellett, itt is rengeteg lövészárkot, kavernát, emlékeket rejtő dombok, hegyek sorakoznak. „Itt él még a történelem” – áll a naplóban a summázat. Aztán Horváth György így folytatja:

– Következő állomásunk a kis falu, amelyről eme fennsík a nevét kapta, Doberdó del Lago. Itt csak éppen áthaladunk, s nekilódulunk a hullámvasútat eszembe juttató kanyargós útnak Sagrado felé. Innen már a főúton csorgunk lefelé Foglianóba, ahol a főút mellett található az osztrák magyar temető. Szépen gondozott, rengeteg a magyar név. Bent több ezer sírkő között sétálhatunk. A főhelyen, a hétezer ismeretlen katona csontját fedő sírkőlap felett, emlékmű áll. Az eredeti szöveg németül azt tudatta, hogy: Itt fogadta be a győztes Itália testvéri szeretete az ismeretlenség fényében az osztrák-magyar hadsereg 7000 vitézét, akik a hazájukért estek el. Később, a felújítások alkalmával a győztes jelzőt barátira változtatták... Felkötjük még az utolsó nemzeti színű szalagunkat, s ezzel majdnem befejeződött kis utazásunk. Hűséges drótszamaram is visszakerül az autó tetejére, ráfér egy kis pihenés. Még megállunk Redipugliában, s lassan továbbgördülünk. Két emlékezés, szubjektív lenyomat, látásmód, de egyvalamiben eltéphetetlenül közös: azok, akik a hazáért haltak meg, hőssé váltak a halálban, nos, azok a fiatalok nem érdemelnek felejtést. Nem érdemlik ki az idő morzsolta kőkereszteket, ellenben kiérdemlik a köz figyelmét és megbecsülését. Jó lenne megérni, hogy a magyar oktatásban, közszemléletben, a kultúrpolitikában kitüntető figyelmet kapjanak azok a százezrek, akik látszólag értelmetlenül haltak meg Isonzónál és a Doberdón. Látszólag, mert minden csepp, a hazáért kiontott vér óriási jelentőségű: a nemzet jövőjét menti. Szerencsére mindig akadnak olyan emlékezők, aki oszlatják a feledés sűrű homályát.