Arca csak a hajnali víztükörhöz hasonlítható

Egyrészt érthető, hogy miért keltette fel Szabó István érdeklődését éppen ez a könyv, amely súlyos titkokról, látszat és valóság ellentmondásairól, az emberi kapcsolatok, vonzások és választások, szeretet, hűség, árulás, kiengesztelődés titokzatos alkímiájáról beszél. Arról, hogyan lehet (kell) jól szeretni, adni, elfogadni. (Miközben a háttérben morajlik a történelem.) Másrészt azonban Az ajtó azon regények közé tartozik - a szerkezete, egyes szám első személyű, vallomásos elbeszélésmódja, sűrű motívumrendszere okán -, amelyek foggal-körömmel ellenállnak a történetmesélő megfilmesítésnek . Az adaptáció valószínűleg éppen azt lúgozta ki Az ajtóból, ami benne a legfontosabb, amitől az, ami: az elbeszélői tekintetet. Így aztán a történet (az egyre híresebb írónő és a különc, zárkózott házvezetőnő kapcsolata, a háttérben az alig-alig kirajzolódó 1960-as évekkel és a budai utcával), bármennyire érdekes, a filmen mégis partikuláris marad. Akkor is, ha a forgatókönyv nagyjából-egészéből hűséges a könyvbeli eseményekhez. És akkor is, ha film és regény - két önálló műfaj, egyiken nem lehet számon kérni a másikat. (Kár, hogy a filmben szinte fülsértően ügyetlen párbeszédek is akadnak.) Sőt, akkor is, ha számolunk azzal, hogy minden adaptáció óhatatlanul: műértelmezés.

Szabó Magda hihetetlen erőfeszítéseket tett azért, hogy az életművével együtt megalkossa - valóságos műalkotássá tegye - a saját életét. A Szabó Magda-hang nélkül azonban ez a világ nem működik: a mitologikus vihar és mennydörgés a szép Ragályi Elemér-képeken is csak vihar és mennydörgés, rosszabb esetben kulisszahasogatás (a violaszín égbolt és Viola kapcsolatáról nem beszélve).

Talált viszont Szabó István két olyan színésznőt, akik minden porcikájukkal, minden rezdülésükkel belakják a film terét - de még a regényét is. Megszégyenültem, mint már annyiszor, ha kételkedni mertem a klasszikusokban: Emerenc arca egyszerűen nem volt máshoz hasonlítható, mint a sima, jelzéstelen, hajnali víztükörhöz , mondja a regény elbeszélője, amikor megismerkedik a világmegtartó Szeredás Emerenccel. Helen Mirren csupa-titok, meztelen arca ilyen: mozdulatlan, hajnali víztükör. De ha mosolyog, mosolyog az ég is. Martina Gedeck szintén tettenérhetetlen finomsággal játssza az írónőt; és most a szó mindkét fele fontos és hangsúlyos. Amennyire különböznek, éppen annyira hasonlítanak. Csak az kevéssé világos, hogy mit keres itt az írónő férjének szerepében Eperjes Károly. (Hogy van a mi értelmiségünk? , dugja be a fejét egy pillanatra a kórházi szobába az orvospáros, Jiri Menzel és Szabó István. Hát, nem jól.)

Filmekben van ilyen, de ott is nehezen hiszi el a szem, az arasznyi port, ami bevonja a bútorokat, s a minden moccanásnál a szereplők arcába, hajába lengő pókhálók szövetét , mondja  a regény elbeszélője  a végkifejletnél, amikor belép Emerenc szeretetből, erőszakkal föltépett ajtaja mögé. (Ahol az első érintésre minden porlad szét.) Szabó István filmje tele van ehhez hasonló, nehezen hihető részletekkel. Mint a happy end: a vihar megszűnik, az ég varázsütésre földerül.

A Savaria moziból kilépve viszont arcunkba csap a szél. Talán most először jólesik, hogy fúj. Emerenc üzen. Szabó Magda üzen. A megbocsátás nem ilyen egyszerű.

Egyrészt érthető, hogy miért keltette fel Szabó István érdeklődését éppen ez a könyv, amely súlyos titkokról, látszat és valóság ellentmondásairól, az emberi kapcsolatok, vonzások és választások, szeretet, hűség, árulás, kiengesztelődés titokzatos alkímiájáról beszél. Arról, hogyan lehet (kell) jól szeretni, adni, elfogadni. (Miközben a háttérben morajlik a történelem.) Másrészt azonban Az ajtó azon regények közé tartozik - a szerkezete, egyes szám első személyű, vallomásos elbeszélésmódja, sűrű motívumrendszere okán -, amelyek foggal-körömmel ellenállnak a történetmesélő megfilmesítésnek . Az adaptáció valószínűleg éppen azt lúgozta ki Az ajtóból, ami benne a legfontosabb, amitől az, ami: az elbeszélői tekintetet. Így aztán a történet (az egyre híresebb írónő és a különc, zárkózott házvezetőnő kapcsolata, a háttérben az alig-alig kirajzolódó 1960-as évekkel és a budai utcával), bármennyire érdekes, a filmen mégis partikuláris marad. Akkor is, ha a forgatókönyv nagyjából-egészéből hűséges a könyvbeli eseményekhez. És akkor is, ha film és regény - két önálló műfaj, egyiken nem lehet számon kérni a másikat. (Kár, hogy a filmben szinte fülsértően ügyetlen párbeszédek is akadnak.) Sőt, akkor is, ha számolunk azzal, hogy minden adaptáció óhatatlanul: műértelmezés.

Szabó Magda hihetetlen erőfeszítéseket tett azért, hogy az életművével együtt megalkossa - valóságos műalkotássá tegye - a saját életét. A Szabó Magda-hang nélkül azonban ez a világ nem működik: a mitologikus vihar és mennydörgés a szép Ragályi Elemér-képeken is csak vihar és mennydörgés, rosszabb esetben kulisszahasogatás (a violaszín égbolt és Viola kapcsolatáról nem beszélve).

Talált viszont Szabó István két olyan színésznőt, akik minden porcikájukkal, minden rezdülésükkel belakják a film terét - de még a regényét is. Megszégyenültem, mint már annyiszor, ha kételkedni mertem a klasszikusokban: Emerenc arca egyszerűen nem volt máshoz hasonlítható, mint a sima, jelzéstelen, hajnali víztükörhöz , mondja a regény elbeszélője, amikor megismerkedik a világmegtartó Szeredás Emerenccel. Helen Mirren csupa-titok, meztelen arca ilyen: mozdulatlan, hajnali víztükör. De ha mosolyog, mosolyog az ég is. Martina Gedeck szintén tettenérhetetlen finomsággal játssza az írónőt; és most a szó mindkét fele fontos és hangsúlyos. Amennyire különböznek, éppen annyira hasonlítanak. Csak az kevéssé világos, hogy mit keres itt az írónő férjének szerepében Eperjes Károly. (Hogy van a mi értelmiségünk? , dugja be a fejét egy pillanatra a kórházi szobába az orvospáros, Jiri Menzel és Szabó István. Hát, nem jól.)

Filmekben van ilyen, de ott is nehezen hiszi el a szem, az arasznyi port, ami bevonja a bútorokat, s a minden moccanásnál a szereplők arcába, hajába lengő pókhálók szövetét , mondja  a regény elbeszélője  a végkifejletnél, amikor belép Emerenc szeretetből, erőszakkal föltépett ajtaja mögé. (Ahol az első érintésre minden porlad szét.) Szabó István filmje tele van ehhez hasonló, nehezen hihető részletekkel. Mint a happy end: a vihar megszűnik, az ég varázsütésre földerül.

A Savaria moziból kilépve viszont arcunkba csap a szél. Talán most először jólesik, hogy fúj. Emerenc üzen. Szabó Magda üzen. A megbocsátás nem ilyen egyszerű.

Szabó Magda hihetetlen erőfeszítéseket tett azért, hogy az életművével együtt megalkossa - valóságos műalkotássá tegye - a saját életét. A Szabó Magda-hang nélkül azonban ez a világ nem működik: a mitologikus vihar és mennydörgés a szép Ragályi Elemér-képeken is csak vihar és mennydörgés, rosszabb esetben kulisszahasogatás (a violaszín égbolt és Viola kapcsolatáról nem beszélve).

Talált viszont Szabó István két olyan színésznőt, akik minden porcikájukkal, minden rezdülésükkel belakják a film terét - de még a regényét is. Megszégyenültem, mint már annyiszor, ha kételkedni mertem a klasszikusokban: Emerenc arca egyszerűen nem volt máshoz hasonlítható, mint a sima, jelzéstelen, hajnali víztükörhöz , mondja a regény elbeszélője, amikor megismerkedik a világmegtartó Szeredás Emerenccel. Helen Mirren csupa-titok, meztelen arca ilyen: mozdulatlan, hajnali víztükör. De ha mosolyog, mosolyog az ég is. Martina Gedeck szintén tettenérhetetlen finomsággal játssza az írónőt; és most a szó mindkét fele fontos és hangsúlyos. Amennyire különböznek, éppen annyira hasonlítanak. Csak az kevéssé világos, hogy mit keres itt az írónő férjének szerepében Eperjes Károly. (Hogy van a mi értelmiségünk? , dugja be a fejét egy pillanatra a kórházi szobába az orvospáros, Jiri Menzel és Szabó István. Hát, nem jól.)

Filmekben van ilyen, de ott is nehezen hiszi el a szem, az arasznyi port, ami bevonja a bútorokat, s a minden moccanásnál a szereplők arcába, hajába lengő pókhálók szövetét , mondja  a regény elbeszélője  a végkifejletnél, amikor belép Emerenc szeretetből, erőszakkal föltépett ajtaja mögé. (Ahol az első érintésre minden porlad szét.) Szabó István filmje tele van ehhez hasonló, nehezen hihető részletekkel. Mint a happy end: a vihar megszűnik, az ég varázsütésre földerül.

A Savaria moziból kilépve viszont arcunkba csap a szél. Talán most először jólesik, hogy fúj. Emerenc üzen. Szabó Magda üzen. A megbocsátás nem ilyen egyszerű.

Szabó Magda hihetetlen erőfeszítéseket tett azért, hogy az életművével együtt megalkossa - valóságos műalkotássá tegye - a saját életét. A Szabó Magda-hang nélkül azonban ez a világ nem működik: a mitologikus vihar és mennydörgés a szép Ragályi Elemér-képeken is csak vihar és mennydörgés, rosszabb esetben kulisszahasogatás (a violaszín égbolt és Viola kapcsolatáról nem beszélve).

Talált viszont Szabó István két olyan színésznőt, akik minden porcikájukkal, minden rezdülésükkel belakják a film terét - de még a regényét is. Megszégyenültem, mint már annyiszor, ha kételkedni mertem a klasszikusokban: Emerenc arca egyszerűen nem volt máshoz hasonlítható, mint a sima, jelzéstelen, hajnali víztükörhöz , mondja a regény elbeszélője, amikor megismerkedik a világmegtartó Szeredás Emerenccel. Helen Mirren csupa-titok, meztelen arca ilyen: mozdulatlan, hajnali víztükör. De ha mosolyog, mosolyog az ég is. Martina Gedeck szintén tettenérhetetlen finomsággal játssza az írónőt; és most a szó mindkét fele fontos és hangsúlyos. Amennyire különböznek, éppen annyira hasonlítanak. Csak az kevéssé világos, hogy mit keres itt az írónő férjének szerepében Eperjes Károly. (Hogy van a mi értelmiségünk? , dugja be a fejét egy pillanatra a kórházi szobába az orvospáros, Jiri Menzel és Szabó István. Hát, nem jól.)

Filmekben van ilyen, de ott is nehezen hiszi el a szem, az arasznyi port, ami bevonja a bútorokat, s a minden moccanásnál a szereplők arcába, hajába lengő pókhálók szövetét , mondja  a regény elbeszélője  a végkifejletnél, amikor belép Emerenc szeretetből, erőszakkal föltépett ajtaja mögé. (Ahol az első érintésre minden porlad szét.) Szabó István filmje tele van ehhez hasonló, nehezen hihető részletekkel. Mint a happy end: a vihar megszűnik, az ég varázsütésre földerül.

A Savaria moziból kilépve viszont arcunkba csap a szél. Talán most először jólesik, hogy fúj. Emerenc üzen. Szabó Magda üzen. A megbocsátás nem ilyen egyszerű.

Talált viszont Szabó István két olyan színésznőt, akik minden porcikájukkal, minden rezdülésükkel belakják a film terét - de még a regényét is. Megszégyenültem, mint már annyiszor, ha kételkedni mertem a klasszikusokban: Emerenc arca egyszerűen nem volt máshoz hasonlítható, mint a sima, jelzéstelen, hajnali víztükörhöz , mondja a regény elbeszélője, amikor megismerkedik a világmegtartó Szeredás Emerenccel. Helen Mirren csupa-titok, meztelen arca ilyen: mozdulatlan, hajnali víztükör. De ha mosolyog, mosolyog az ég is. Martina Gedeck szintén tettenérhetetlen finomsággal játssza az írónőt; és most a szó mindkét fele fontos és hangsúlyos. Amennyire különböznek, éppen annyira hasonlítanak. Csak az kevéssé világos, hogy mit keres itt az írónő férjének szerepében Eperjes Károly. (Hogy van a mi értelmiségünk? , dugja be a fejét egy pillanatra a kórházi szobába az orvospáros, Jiri Menzel és Szabó István. Hát, nem jól.)

Filmekben van ilyen, de ott is nehezen hiszi el a szem, az arasznyi port, ami bevonja a bútorokat, s a minden moccanásnál a szereplők arcába, hajába lengő pókhálók szövetét , mondja  a regény elbeszélője  a végkifejletnél, amikor belép Emerenc szeretetből, erőszakkal föltépett ajtaja mögé. (Ahol az első érintésre minden porlad szét.) Szabó István filmje tele van ehhez hasonló, nehezen hihető részletekkel. Mint a happy end: a vihar megszűnik, az ég varázsütésre földerül.

A Savaria moziból kilépve viszont arcunkba csap a szél. Talán most először jólesik, hogy fúj. Emerenc üzen. Szabó Magda üzen. A megbocsátás nem ilyen egyszerű.

Talált viszont Szabó István két olyan színésznőt, akik minden porcikájukkal, minden rezdülésükkel belakják a film terét - de még a regényét is. Megszégyenültem, mint már annyiszor, ha kételkedni mertem a klasszikusokban: Emerenc arca egyszerűen nem volt máshoz hasonlítható, mint a sima, jelzéstelen, hajnali víztükörhöz , mondja a regény elbeszélője, amikor megismerkedik a világmegtartó Szeredás Emerenccel. Helen Mirren csupa-titok, meztelen arca ilyen: mozdulatlan, hajnali víztükör. De ha mosolyog, mosolyog az ég is. Martina Gedeck szintén tettenérhetetlen finomsággal játssza az írónőt; és most a szó mindkét fele fontos és hangsúlyos. Amennyire különböznek, éppen annyira hasonlítanak. Csak az kevéssé világos, hogy mit keres itt az írónő férjének szerepében Eperjes Károly. (Hogy van a mi értelmiségünk? , dugja be a fejét egy pillanatra a kórházi szobába az orvospáros, Jiri Menzel és Szabó István. Hát, nem jól.)

Filmekben van ilyen, de ott is nehezen hiszi el a szem, az arasznyi port, ami bevonja a bútorokat, s a minden moccanásnál a szereplők arcába, hajába lengő pókhálók szövetét , mondja  a regény elbeszélője  a végkifejletnél, amikor belép Emerenc szeretetből, erőszakkal föltépett ajtaja mögé. (Ahol az első érintésre minden porlad szét.) Szabó István filmje tele van ehhez hasonló, nehezen hihető részletekkel. Mint a happy end: a vihar megszűnik, az ég varázsütésre földerül.

A Savaria moziból kilépve viszont arcunkba csap a szél. Talán most először jólesik, hogy fúj. Emerenc üzen. Szabó Magda üzen. A megbocsátás nem ilyen egyszerű.

Filmekben van ilyen, de ott is nehezen hiszi el a szem, az arasznyi port, ami bevonja a bútorokat, s a minden moccanásnál a szereplők arcába, hajába lengő pókhálók szövetét , mondja  a regény elbeszélője  a végkifejletnél, amikor belép Emerenc szeretetből, erőszakkal föltépett ajtaja mögé. (Ahol az első érintésre minden porlad szét.) Szabó István filmje tele van ehhez hasonló, nehezen hihető részletekkel. Mint a happy end: a vihar megszűnik, az ég varázsütésre földerül.

A Savaria moziból kilépve viszont arcunkba csap a szél. Talán most először jólesik, hogy fúj. Emerenc üzen. Szabó Magda üzen. A megbocsátás nem ilyen egyszerű.

Filmekben van ilyen, de ott is nehezen hiszi el a szem, az arasznyi port, ami bevonja a bútorokat, s a minden moccanásnál a szereplők arcába, hajába lengő pókhálók szövetét , mondja  a regény elbeszélője  a végkifejletnél, amikor belép Emerenc szeretetből, erőszakkal föltépett ajtaja mögé. (Ahol az első érintésre minden porlad szét.) Szabó István filmje tele van ehhez hasonló, nehezen hihető részletekkel. Mint a happy end: a vihar megszűnik, az ég varázsütésre földerül.

A Savaria moziból kilépve viszont arcunkba csap a szél. Talán most először jólesik, hogy fúj. Emerenc üzen. Szabó Magda üzen. A megbocsátás nem ilyen egyszerű.

A Savaria moziból kilépve viszont arcunkba csap a szél. Talán most először jólesik, hogy fúj. Emerenc üzen. Szabó Magda üzen. A megbocsátás nem ilyen egyszerű.

A Savaria moziból kilépve viszont arcunkba csap a szél. Talán most először jólesik, hogy fúj. Emerenc üzen. Szabó Magda üzen. A megbocsátás nem ilyen egyszerű.