Elemér bácsi 100 éve

Fotó. Az egyetlen, amelyik megmaradt a családról. 1945 nyarán, amikor Elemér bácsi kóválygott kifosztott otthona és a romos szombathelyi belváros között - meséli, a lebombázott Palace Szálló törmeléke alatt még ott voltak a hullák -, a zsinagóga földjét szétszórt fotók borították. Azoknak nem volt értékük. Ott akadt véletlenül rá erre a fotóra. Rajta kedves arcú édesanyja, hatalmas bajuszú édesapja, a K.u.K idők számvevő őrmestere, s a négy gyerek. 1945 nyarán már csak ő élt közülük. A legkisebb.

- Rohonciak voltak a szüleim. Német ajkúak, anyám soha nem beszélt jól magyarul. Szegény nővérem 1923-ban scharlachba, difteritiszben fulladt meg, apám is elhunyt, nem élte át a borzalmakat. 1926-tól 29-ig cipészinas voltam. Három éven át inaskodtunk, minden évben egy pár cipő volt a fizetségünk. Azután egy hét alatt 7 pengőt kerestem, majd bekerültem a cipőgyárba, ahol heti 17 pengőt adtak. Nagy pénz volt a pengő. Anyám szegény meg is kérdezte, fiam, honnan ez a sok pénz.

Behívták sorkatonai szolgálatra, utána dolgozott a gyárban.1940-ben katonaként Erdélyben érte a II. zsidótörvény.

- Mindenkit két hétre haza küldtek szabadságra, kivéve a zsidókat. Nem értettük miért mehetnek ők haza, mi meg miért nem. Munkaszolgálatosok lettünk.

Ide-oda szórták, hajtották őket. Kőszegről Sárvárra, Csepregről a Délvidékre került, közben 1942. júniusában elbocsátották a hadiüzemmé lett cipőgyárból.

- 1942. október 22-étől három lágerbe vittek. Először Donnerskirchenbe, azután Mauthausenbe, végül a Linznél lévő Gunskirchenbe.

Elemér bácsi nem érzelgős ember. Beszédét tárgyszerűség jellemzi, az időpontokat pontosan sorolja. Ez kedvenc hobbijából, történelmi olvamányaiból ragadhatott rá. A második világháborúról olvas szívesen. Minden könyvet elolvas, kivéve a holokausztról szólókat. Mutatja, most Romsics Ignác 20. századról írt könyvét olvassa, de ebben a tárgykörben vannak német nyelvű könyvei is, azok lapjait is szívesen forgatja.

- 1945. május 4-én, egy pénteki napon délután fél 4-kor szabadítottak fel bennünket az amerikaiak. Ez felejthetetelen dátum. A sorstársaim közül sokan a katonák tankjait, a dzsippjeik kerekeit csókolgatták. Az amerikai katonák nem jöttek közénk, betegségektől féltek, meg a tetvektől. De adtak mindent. Volt, aki két- és fél évi éhezés után egy húskonzervet evett meg hirtelen. Bele is halt, felrepedt a gyomra. Én jércelevest ittam, az valóságos gyógyszer volt.

Arról kérdezem, azokban a borzalmas időkben találkozott-e emberséggel. Azt mondja, kevéssel. Például Újdörögdön egy orvossal, aki azonnal betegnek nyilvánított bárkit. Később egy szakáccsal, aki a maradék babgulyást oda akarta adni nekik, de egy keretlegény kiöntötte mindet egy trágyadombra, azt üvöltözve: nekik, a zsidóknak onnan is jó.

Elemér bácsi szerint az az embertelenség ideje volt. A többi között említi egy szakonyi tiszt esetét, akit a zsidó munkaszolgálatosok a partizánok elől úgy mentettek meg, hogy midenféle ruhadarabot adtak rá, így a partizánok zsidónak hitték, ám később ugyanez a tiszt többeket kivégeztetett közülük.

Kíváncsisággal kérdezem, mit gondol vajon Sztálinról.

- Hitler és Sztálin egy kutya - fogalmaz tömören Spiegler Elemér, aki véleménye alátámasztásaként elmondja: a fronton a szovjetekhez átszökött zsidó munkaszolgálatosok közül nagyon sokan Szibériába kerültek, mert Sztálin is utálta a zsidókat.

Amikor haza ért Szombathelyre, kis családi házuk ablakai, ajtaja be voltak deszkázva. Állt a kertben, felnyúlt a fára egy barackért, közben a szomszéd kertből egy nő kiabált át neki, mit keres itt, tűnjön el, idegenek nem jöhetnek be. Nem válaszolt. A nő csak kiabált, aztán Elemér bácsi megsokallta:

- Haza jöttem - mondta neki, aztán bement a házba, ahol már hat éves kora óta élt. - Szörnyű volt látni, hogy nincs otthonom. Ki volt fosztva. Teljesen üres volt. Úgy képzelje el, még a szögeket is kiszedték a falból. A pincében ástak, talán aranyat kerestek, vagy mit. A házunkat lakták menekültek, németek és nyilasok is.

Tudni akarta, hogy mi történt itthon. Bement a városba. Lassan kiderült, hogyan haltak meg az övéi. Az édesanyja, a gettóban tüdőgyulladást kapott és éhen halt 8 éves kis unokaöccse, és a többiek mind.

- Kárpótlást nem kaptunk. Szombathelyen akkor olyan szegénység volt, hogy az egész városban varrótűt sem lehetett kapni. A Fő téren, mindenhol a kirakatok be voltak törve. Aztán adtak 400 pengőt, amiből egy skatulya gyufát lehetett venni.

Elemér bácsi 1946-ban megházasodott, maszek lett. Nem sokáig. A cipőgyárban dolgozott újra. A szocializmusról sincs jó véleménye. Nem segítette Dunapentelét Sztálinvárossá (ma Dunaújváros) építeni, nem akart sem sztahanovista, sem kiváló szocialista brigádtag lenni.

- Arra büszke vagyok, hogy a szavamat mindig álltam, és mindig nyugodtan feküdtem le, mert törvénytisztelő ember vagyok. A fiatalakról sem mondtam soha semmi rosszat, mi sem voltunk különbek náluk - ezt fontosnak tartja elmondani Elemér bácsi. Amikor hosszú életének titkáról kérdezem, elgondolkodik.

- Talán az, hogy mindig mindenben mértékletes voltam - válaszolja. A fia fűzi még hozzá: talán az is, hogy Elemér bácsi nem lelkizős, nem rágódik dolgokon, a stresszt nem ismeri, nem tévézik, inkább olvas, vagy természetfilmeket néz, komoly DVD-gyűjteménye van, s naponta csak négy gyógyszert szed.

100. születésnapján nagyon sokan köszöntötték. Személyesen például Szombathely polgármestere, levélben Orbán Viktor, Schweitzer József ny. főrabbi. Dr. Veres András megyés püspök is meleg hangú levelet küldött neki.

Mit kíván magának? Elpárásodott szemmel válaszolja:

- Hogy sokáig legyek még a gyerekek, unokák között!