A szép mindig ismerős

Elsősorban a százéves friss kőszegi díszpolgár, Ottlik Géza kedvéért jöttünk, de a Petőfi Irodalmi Múzeumban december végéig muszáj legalább rápillantani a Mi mennyi?  Örkény István százéves  című kiállításra, és vigyázni, hogy  be ne szippantson a dobozlabirintus (hódolat a Tótéknak); hacsak rá nem jövünk, hogy benn is dobozvilág, kinn is dobozvilág. Valahogy a benti kellemesebb. A PIM-személyzet olyan  finoman, halkan  kedves és derűs, hogy az embernek az az érzése, egy másik bolygóra került, egy másik univerzumba. Vagy beteljesült A Valencia-rejtély látomása, a világegyetem fölrobbant, ami az Ottlik-elmélet szerint azt jelenti, hogy akkor legalább a világegyetemnek volt (van) még egy dobása.

A centenáriumi Örkény-kiállítás az egyperces novellákra koncentrál (a vendégkönyv például írógépbe fűzött A4-es papírlap, szemben a falon a Trilla mondataival). Az ajánló azért arra is figyelmeztet, hogy a tárlat  megtekintése nem mentesít Örkény műveinek olvasása alól. A megállapítás  a múzeum összes kiállítására érvényes, és főleg a jövő év január végéig nyitva tartó Ottlik-tárlaton válik átélhetővé. (Örkény és Ottlik között ott van Petőfi, a lábunk alatt a forradalom tűzpirosban világító, informatív "kockaköveivel": "Ki vagyok én? Nem mondom meg.") A PIM-beli Ottlik-kiállításon  látható tárgyak közül több   megfordult az Iskola a határon-jubileum alkalmából rendezett kőszegi tárlaton.  Itt volt a meggypiros, plüss fülesfotel,  itt volt Ottlik legelső, meggypiros cipője ("Cipikénk első cipője, 1912 karácsonyától 1913 húsvétjáig viselte"),  itt volt a távcső és  itt volt a legendás  szürke,  tartásos tweedzakó, amelynek mágikus hatalma a viselőjétől ered. A PIM-ben is  jó elidőzni a tárgyak, a fotók között;  külön a földbe gyökereztet Keserü Ilona 1985-ös Ottlik-portréja: a meggypiros pulóver fölött az a végtelen, sokszólamú, szomorú szempár. Közben megy az Ottlik-mozi,  az egyik képernyőn filmek, a másikon képek váltják egymást:  egyszer csak a kőszegi iskolát puhán befedi  a hó. De a legfontosabbak (ez az irodalmi múzeum paradoxona)  a falra fölírt, vagy a térbe kivetett, transzparens plexifalakon olvasható  szövegek. A kőszegi katonai alreál  Ottlik által készített alaprajza mellett részlet a Prózából: "Csak éppen soha nem tehettünk mást, mint amit vezényeltek". A        Dömölky János rendezőnek írt Ottlik-levél  arról, hogy miféle "összetevőkből kellene komponálódnia" a Hajnali háztetőkből készülő filmnek: szálakból, dallamokból,  témákból, ismerős szépségből (mert a Szép mindig ismerős)  összeszövődnie, valamivé. 

És ez már a 70 éves Nádas Péter Kossuth-díjas író fotókiállítása: "...mit tesz a fény..."  A hét témakörbe (a szociofotótól a sajátos természetképekig) rendezett fotográfiák 1959 és 2003 között készültek, a tárlat    február 5-éig tart nyitva.  Nincs más dolgunk, mint követni Nádast - és a fényt. 
 
A végére marad (megkerülve Melocco Miklós  szinte dugdosott, borzongató  Ady-emlékművét) az ötven éve alapított párizsi Magyar Műhely tiszteletére Betűk kockajátéka címmel összeállított, január 13-áig látható,  üdítő  bemutató;  többek között  Bálint Endre,  Bujdosó Alpár,  Erdély Miklós,    Maurer Dóra, Nagy Pál, Papp Tibor, Perneczky Géza, Petőcz András, Székely Ákos, Szkárosi Endre  műveivel. És a jelmondattal, hogy "az avantgárd nem stílusirányzat, hanem gondolkodásmód és magatartásforma". Hát  ezért olyan eleven (múzeum ide vagy oda) ez a kiállítás.

Közben meg nincsenek véletlenek: hónunk alatt a frissen megjelent, elegáns  Leopold Bloom Planetoida-kötet (az Artpool és a Magyar Műhely közös kiadása).   Könyvjelzőnek jó lesz a PIM-belépő, ezúttal nem Bloom-, hanem alkalmi Örkény-pecséttel:  a szabályos körbélyegző  azt ajánlja, hogy "a fene egye meg az egészet”.
Mintha valamelyik szombathelyi Bloom-mappába készült volna.