Hétvége

2012.11.10. 07:12

Összedőlt kincstáraink

Most jelent meg Kósa Csaba 31-ik kötete, A kincstár összedől. Pomogáts Béla így méltatta a művet: - A kötet egy évtizedekkel ezelőtt indult írói pálya egyik leginkább hiteles: az olvasót magával ragadó eredménye.

Kozma Gábor

A novellákat rejtő műben feltűnnek az író családtagjai,  barátai, például Utassy Józsefről,   vagy a költő Takáts Gyula. Feltűnnek vasiak is, mint Pungor János, vagy Dala József. A szerző következetesen mindig a halál gondolatával küzd meg, azzal az élménnyel, amelyet az elmúlással az emberi tragédiák körében találkozó embernek át kell élnie. Minden egyes elbeszélésnek személyes háttere és üzenete van. A könyv címe talányos, üzenethordozó.

- Édesanyám ravatalánál egykori tanítványom, egy fiatal színművész,  kérésemre,  elmondta Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versét. Amikor e sorokat mondta: De nincs már. / Akár a föld. / Jaj, összedőlt a kincstár." - átfutott rajtam: megvan a könyvem címe - mondja az író. 

- A kincstár itt, természetesen, nem építészeti fogalom, hanem szimbólum és metafora. Szeretteink elvesztésével elsüllyednek a soha többé nem pótolható kincsek: a szeretet, a jóság, eltemetkeznek az emberi jóféleségek, a hűség, a barátság, az áldozatkészség, az emberség. A kincstár tehát mindenképp rövid ideig létezik. Édesanyámé, hála Istennek, kilencven évig állt, de mi ez a kilenc évtized is az idő végtelen folyamában. Édesanyám is csak: fuit. Volt. A barátaim is csak: fuerunt. Voltak. Nincsen ez így rendjén! És mert mást nem tehetek ez ellen, megírtam ezt a könyvet. Megpróbáltam kiírni magamból a fájdalmat. A még ideát lévő fájdalmát - fogalmazza meg a szerző. Lapozva a Vén Zoltán által illusztrált  művet (lásd keretes írásunk),  gyakran tűnnek fel a vasi tájak, közte  Andrásfa. Ott játszódik   több  fejezet.
 


- Andrásfán kezdődött az eszmélésem. Ott született az édesanyám, 1920 Szentestéjének napján, onnan indult el két éves koromban, 1945 májusában édesapám végzetes dunántúli útjára. Többé nem tért vissza, így nem ismerhettem őt. Csak a sírjánál állhatok Esztergomban, s kérdezgethetem. Miért vágott neki a háború dúlta Dunántúlnak, ahol a tífuszjárvány pusztított? Az andrásfai temetőben alszik Kocsis nagyapám, a községi iskola igazgató-tanítója, aki huszonkét hársfát ültetett a sírkertben, az első világháborúban elesett bajtársai emlékére.  Hazajöhetett az Isonzó mellől. Az ő sírjához állok, amikor hazamegyek, vele beszélgetek hosszan, életről, halálról ebben a könyvemben is. Molnaszecsődön az ornitológus dédapám vár a sírkertben, vele a madarairól beszélgetek, akiknek annak idején csak füttyentett a Rába hídján állva, és mind odagyűltek a feje köré. A farkasréti temetőben a szintén néptanító nagyanyámmal beszélgetek. Andrásfán élte le az életét, Pestre jött, a rákkórházba meghalni.  Andrásfán, a szomszédos tanítólakásban élt a legjobb gyermekkori barátom, akivel együtt nőttünk fel, és majdnem együtt haltunk meg, amikor - úgy 1948 táján - a világháborús lövedékek alá tüzet raktunk a kovácsműhely mögött.  Szerencsére a golyók elsüvítettek a lábunk között, mellett. De a barátom, aki tanár lett, fiatalon, negyven éves korában mégis meghalt. A szomszéd faluban kisgyermekként láttam az első halottat, a mihályfai tanítót.  Ott  láttam meg valakit,  aki  gubbasztott a halott Rózsa Pista bácsi fejénél. Csak egy pillanatra jelent meg, és tovatűnt.  Ő volt a Végrehajtó. Őt láttam meg a pesztrám fejénél is, akiről a Dadám öt sebe című elbeszélést írtam. Régóta kerülgette szegényt a Végrehajtó, négy gyermekét ragadta el tőle sorjában, végezetül a férjét is - mondja a szerző, akinek művében a halál különféle nevek alatt jelenik meg.  


 
- Nem nevezem a közkeletű nevén. Végrehajtónak nevezem, Számadónak, Ragadozónak. Leggyakrabban Művésznek. Mert a világ legtökéletesebb alkotásait hozza létre: a halálunkat. Nem téved, nem fog mellé soha, sajnos. Ellentmondásos viszonyban vagyok vele. Harcolok, tiltakozom ellene, gyűlölöm, másfelől pedig időnként komázom őuraságával. Mert nekem még haladékot adott. Aztán, persze, felkacagok magamban: haladékot adott? Senkinek soha nem adott, nem ad. Be vagyunk írva a noteszébe, a dátumot senki kedvéért meg nem változtatja - halljuk, és szóba kerülnek a vasiak, közte Pungor János.

- Az  általa irányított megyei TIT-nél  barátkoztunk össze, amikor  a Kosztolányi Dezső Újságíró Akadémiát vezettem. János többször elvitt a szűkebb szülőhazájába, az Őrségbe. Foglalkoztatta őt a halál gondolata. Egyik alkalommal a csödei temetőben egy sírásót találtunk. A frissen kiásott sír melletti farönkön üldögélt, jóízűen szalonnázott. Eszébe sem jutott a halál. János megkérdezte tőle, hogy vajon miért halunk meg. Nem olvasta, dehogy olvasta a csödei sírásó Kosztolányit, ám majdnem szóról szóra ugyanazt válaszolta, amit annak idején a Bölcső és koporsó sírásója a halál nagy tudósának. Miért halunk meg? "Azért, mert így van rendelve!" Egyébként Pungor Jánostól tanultam az egyik legszebb magyar népdalt:  "Mikor megyek hazafelé   / Nyílik az ég háromfelé, / S azért nyílik háromfelé,  Mert én megyek hazafelé.  Mert én oda való vagyok, / Ahol az a csillag ragyog..."
 
Mostanában észreveszem, hogy dúdolgatom magamban ezt a gyönyörű népdalt. Pedig hát tele vagyok tervekkel, nem készülök még a kovácsoltvas kapu túlsó oldalára. De nem is teszek úgy, mintha nem létezne ama ismeretlen tartomány. Nem félek tőle, hiszen annyian várnak rám ott. És hiszem, hogy odaát újjáépült, áll a kincstár is.



Születünk, és halni kezdünk - Az újságíró véleménye

"A magyar irodalomban alighanem Kosztolányi volt a halál legnagyobb tudósa.  És Pázmány Péter. Kosztolányi szerint az élet nem más, mint rövid kikötés a halál nagy folyamának partján.  Pázmány szerint: a halál nem egyéb, mint életünk elfolyása, mihelyt születünk, bizonyos, hogy mindjárt halni kezdünk. A kincstár tehát mindenképp rövid ideig létezik", fogalmazott ilymódon a szerző a könyv központi gondolatának, az elmúlásnak kapcsán. A  mondandót súllyal támasztja alá a  könyv címlapján egy elgondolkodtató grafika. Vén Zoltán grafikusművész munkájáról van szó.  Egy fehér ruhás asszony hajol le a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt, és a kulcslyukon leskelődik - befelé. A már odaát lévők tartományába.

Vén Zoli a szerelmét veszítette el, amikor én az édesanyámat. Találkoztunk egy sörözőben, szomorkodtunk, és Zoli a következő héten küldte a postán a gyönyörű halottas grafikáit. Ritka az ilyen találkozás a társművészetekben. Ehhez az kell, hogy "összedőljön a kincstár",  mondja Kósa Csaba. Aki mély meggyőződéssel vallja:  beszélni kell a szeretteinkhez. Hinni abban,  hogy odalenn ők hallanak bennünket. "Hinnünk kell ebben, mert akkor abban is hiszünk, hogy majd mi is halljuk a fejfánkhoz állókat."
Ez utóbbit egyre többen vallják.  Sok  ember  számolt már  be  olyan halálközeli élménysorról,  amely nem intézhető el    kézlegyintéssel (egy ilyen személy például   fentről  látta a saját  operációját,  s erről később hitelesen tudósított az elképedt orvosoknak).  Az egyik novellában az író is utal azon jelekre, amelyek  az eltávozottaknak  az élőkhöz való  közelségét mutatják.     Bizonyosság persze nincs, de a jelek beszédesek.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!