Kopolyák völgyében

A kopolya és a kaponya valamikor a magyar nyelvterület nagy részén ismert és használt kifejezés volt, kiskutat, gödörkutat, forráskutat jelentett. A kiskút, ellentétben a kővel kirakott vagy kútgyűrűkkel ellátott kúttal, mindössze egy-két ásónyom mélységű; a gödrét legfeljebb deszkával vagy vesszőfonattal bélelték ki. Aki szomjas volt, az a tenyerével meríthetett belőle. Akadtak helyek, ahol az ilyen kutak mellé a közeli faágra bádogpoharat akasztottak. Néha még arra is ügyeltek (legalábbis megpróbálták), nehogy a poharat valaki hazavigye magával. A pohár eltulajdonítását tréfás felirattal igyekeztek megakadályozni. A kercaszomori erdőben például az egyik kiakasztott bögrén ez a felirat volt olvasható: „A bükkösi kiskúttól loptalak.”

Az országnak van olyan vidéke, ahol azokat a természetes mélyedéseket is kopolyának nevezik, amelyekben nagy esőzés vagy áradás után összegyűlik a víz. A kiskutakat a falvakban a tisztább ivóvizet adó „ásott kutak” szorították háttérbe.

Az erdőn dolgozók által készített gödörkutakat a turizmus megindulását követően sok helyen kifolyóval ellátott „foglalt forrássá” alakították át. Nálunk, Vas megyében a kopolyára inkább a kiskút elnevezést használták. Azt, hogy korábban a kaponya, kaponyás elnevezés is ismert volt, több földrajzi név bizonyítja. Káponya az elnevezése például egy kőszegdoroszlói területnek. Nevét valószínűleg egy közeli vízfakadásról kaphatta, de ma már van, aki úgy véli, valaha kápolna állhatott ott.

A Kám melletti Koponyás-patakról is vannak, akik úgy gondolják, hogy ott állati koponyákra bukkanhatnak. Akár ez is előfordulhat, de a név ott is a forráskutakra, kopolyákra utal.

A kámi Koponyás-völgy – főleg annak középső szakasza – különös hely. A főmedret mindkét oldalon vízerek, tocsogók kísérik. Ha arra a következtetésre jutunk, hogy az érintetlen vízi világ egy kicsiny darabkáját fedeztük fel, tévedünk.

Továbbsétálva, hamarosan zubogóhoz érünk és előtűnnek egy régi vízimalom maradványai is. Nézzünk körül alaposabban!

Rájövünk, hogy a területet az emberi kéz és a természet közösen alakította. Gátak, torlaszok, csatornák, épületmaradványok tűnnek fel. Nem könnyű megállapítani, hogy melyiket mikor készítették és milyen célt is szolgált eredetileg. A Gyeli és a Koponyás vizén lévő malom már 1217-ben a vasvári káptalan birtokaként szerepel egy oklevélben. A Gyeli nevet ma már többnyire Jelinek mondjuk, s önkéntelenül is az arborétum jut róla eszünkbe. Ha alkalmanként mégis Gyelit említenénk, az sem lenne modorosság, hanem igazodás a hagyományos névhasználathoz. (A gy/j hangváltásnak pedig a nyelvészek pontosan tudják az okát.) Gyeliszentegyház a középkorban önálló település volt. Szűz Mária tiszteletére szentelt templomával együtt valószínűleg a 16. században pusztult el. A Gyeli vagy Jeli a későbbiekben csak mint dűlő-, vagyis területnévként élt tovább.

A koponyási malmok leg­alább nyolc évszázadon keresztül zakatoltak. Tönkrementek, aztán megújultak, majd ismét tönkrementek.

Nemcsak a vasvári káptalannak, hanem a helyi nagyobb birtokosoknak is voltak itt anno malmaik. A vasbeton építményekről tudjuk, hogy azok a 20. század elejéről valók.

Néhány romos épületen megtaláljuk az építés dátumát is (1912, 1914). Vannak aztán olyan falmaradványok, amelyek ennél jóval régebbieknek látszanak. Ezek akár középkoriak is lehetnek. A patak a Jeli arborétum területén ered, a völgy legfelső szakasza is még a kerítéssel körbevett területen van.

A vízfolyás csak néhány kilométer hosszú, hamar beletorkollik a Herpenyőbe. Ennek ellenére voltak időszakok, amikor e rövid szakaszon három-négy malmot is hajtott. Több tucat forrás táplálja, ezért nagyon bővizű.

A kámi Koponyás-völgy táj- és kultúrtörténeti szempontból is fontos hely.