Akácos úton Vas megyében

Az akácfa az 1600-as évek legelején jutott el Amerikából Európába. Hosszú ideig csak főúri kertekben ültetett díszfa volt. Térhódítása lassan indult, de mégis folyamatos volt. Az 1700-as években már a polgári kertekben és az utak mentén is megjelent. Grossinger János az 1797-ben kiadott ötkötetes természetrajzi enciklopédiájában külön fejezetet szentelt neki. Itt az akácról még mint a „kertek virágos fájáról” írt. A fa már az egész országban ismert volt.

1754-től kezdődően több császári rendelet is szorgalmazta, a puszta területek, így például a szikesek gyorsan növő fákkal történő beültetését. Első sorban a fűzre és a nyárra gondoltak, az akác akkortájt még szóba sem került. A 18. század végén Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész is foglalkozott a fásítás gondolatával. A gyümölcsfák ültetése mellett kezdetben a cukorjuhar telepítésével próbálkozott. Ez utóbbit amellett, hogy gazdasági hasznot várt tőle, a futóhomok megkötésére szerette volna felhasználni. A juhar nem vált be, de eredményes, sőt kifejezetten sikeres volt az akáccal való kísérletezés.

Tessedik szerteágazó tevékenységet folytatott, iskolaszervezőként, gazdasági szakíróként, pedagógusként egyaránt jelentőset alkotott. Nagy szerepe volt az akác elterjedésében, bár annak térhódítása nem kizárólagosan az ő nevéhez kapcsolódik. Tessedik és az akác kultusza sok helyen össze kapcsolódik. Erre példa a csöngei evangélikus templom kertjében lévő idősebb akácfa (ma már csak az elszáradt törzse áll), amelyet Tessedik-faként tisztelnek.

A fa Nyugat-Magyarországra a 18. század elején Ausztria, illetve a német nyelvterület felől érkezett meg. Valószínűleg ebből következik az, hogy az első feljegyzések a fát még „agáci” néven említik (Lásd: német Akazien). Sok helyen a helyi elnevezés még a 20. században is vagy az agáci vagy az agáco maradt.

Amikor 1911-ben megjelent Vadas Jenő nagy műve, „Az ákácfa monographiája”, már 154 ezer holdnyi akácerdő volt az ország területén. Vizsgálódásai szerint a fa 1710 körül jelent meg az országban, az első erdőt 1807-ben a Csongrád megyei Csengelén telepítették. Vadas az erdőgazdálkodás szempontjait figyelembe véve írt a fáról. A jó tulajdonságai között említette, hogy nagyon gyorsan növekszik, megelégszik a soványabb talajokkal, faanyaga jó minőségű. Leírja azt is, hogy hihetetlenül gyorsan sarjadzik.

Vasban valószínűleg a Cser nevű kistájon ültették az első akácosokat. Azt, hogy mikor, nem tudjuk pontosan. Vidos Dánielnek és rokonságának az 1830-as években már több helyen volt olyan terület a birtokában, amelyet „agácisként” tartottak nyilván. Ilyen hely volt a Csöngét Kemenesmihályfával összekötő mezei út mentén. Elképzelhető, hogy valahol ezen a környékén jelentek meg az első akácok. A Cseri-puszta melletti legelőn lévő öreg fákat talán még a 19. században ültették. Az akác itt nem csak felváltotta, hanem gyakorlatilag ki is szorította az ősi cseres tölgyeseket.

A 19. század elején itt valószínűleg tudatos erdőtelepítés történt. A tulajdonosok ismerhették az akáctelepítés megtérülésével kapcsolatos információkat, így számoltak a várható gazdasági haszonnal. Vidos Dániel megyei főszolgabíró volt, és tisztséget viselt az evangélikus egyházban is.

Magyarországon az akácnak nincs hosszú múltja, ennek ellenére a fa régóta jelen van a magyar kultúrában, az irodalomban és a zenében egyaránt. Kazinczytól kezdve József Attilán át Dsida Jenőig számos költőnk emlegeti az akácot. A széphalmi kertben álló akácfát a legenda szerint Kazinczy ültette. A fa neve sok népdalban szerepel, de a legtöbb magyar ember akkor érzékenyül el, ha Kalmár Tibor 1920 körül írt nótáját hallja, „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én”.