Mesélő házak

2019.12.14. 07:00

Harangszó és malombeszéd Nagymizdón

Volt egyszer egy nagymizdói malom, amelynek már csak az emléke él. A nagymizdói Szent Anna-templom viszont megvan még. A malom is az volt, a templom is beszédes a régiek szerint.

Feiszt György

Egy XVI. századi összeírás szerint „az 1529-es oszmán-törökök okozta tűzvész miatt, Mizdó csak pusztatelkekből áll”. A falu újratelepítésére csak a török kiűzése után került sor, és Nagymizdónak a XIX. század elején már malma is volt, amelyet a falu mellett folyó sekély kis Völgyi-patak hajtott. Helyét ma már csak a vizet gyűjtő gát emelkedése mutatja, de a „beszélő malom” kedélyes mondáját idős emberek még most is beszélik. „Bizony édes apám néha egy napot is eltöltött a malomban, míg a búzát megőrölhette és a hátán haza hozta a fél zsák lisztet.

Gyakran aztán mindjárt visszafordult egy fél zsákkal, mert biztos lehetett abban, hogy amíg elvégzi ennek a megőrlését, addig az előbbi liszt már elfogy. A malom, a patak kevés vize miatt lassan szokott járni, de nem csak a meder, a kerékagy is igen száraz volt, Folyton ‚nyikáncsót’. A mónár pedig olyan szegény volt, hogy még faggyút sem vehetett, amivel a kerekeket bekenhette volna. A malom, amikor lassan járt, a kerekek mintha minden fordulásánál azt ‚nyekegték’ volna, hogy ‚egy szem kevés, kettő sok, rá-é-rek. Egy szem kevés, kettő sok, ráérek.’ A molnár erre azt felelte: ‚No ha te ráérsz, én elmegyek kukoricát kapálni.’ Egyszer azután jött egy jó nagy záporeső, amely a molnárt is hazaverte. A felduzzadt víztől gyorsan forgó kerék pedig már messziről kiabálta: ‚Hova vótál, mónár gazda? Hová vótál, mónár gazda?’ – az meg nagy bosszúsan csak azt mormolta a bajsza alatt, hogy ‚kapálni, a fene egyen meg, mer nem élhetek meg a keresetedből’.”

A nagymizdói Szent Anna-templom
Fotó: Szendi Péter

1866-ban, amikor felépült a nagymizdói Szent Anna-templom, már nem volt meg a malom.

A torony szép középtenor harangot kapott, amely minden délben bezengte az egész környéket és mintha azt mondta volna: „tál lencse, tál lencse, tál lencse”. Erre a szarvaskendi mélyebb alt hangján csak azt válaszolta: „kalányozom, kalányozom, kalányozom”; legvégül a döröskei felelt rá magas-tenorban, hogy „fődöntöm, fődöntöm, fődöntöm”.

A mondákat Nagy József az Ethnográfia folyóiratban A beszélő malom és a feleselő harangok címmel közölve hagyta ránk. A nagymizdói kocsmáros fiának emlékezetében még a századfordulón is élénken éltek a gyermekkorában hallott hegyháti történetek és ezeket szülőhelyétől távol, a vajdasági Bezdánban is mesélte tanítványainak.

Ha arra járunk, hallgassuk meg a nagymizdói harangot.

Ezek is érdekelhetik