2021.01.17. 07:00
Tóth Csaba festőművész életművét impozáns képes albumba foglalta a Szülőföld Kiadó
Isten és a világ címmel jelent meg a Vasszécsenyben élő Tóth Csaba Munkácsy-díjas festőművész életművét számba vevő, festményeivel illusztrált kötet a Szülőföld Kiadónál az elmúlt év végén.
Tóth Csaba: Ami ebben a könyvben van, olyanfajta művészet, ami belülről kívánkozott ki, de sosem voltak hozzá megfelelő körülmények
Fotó: Unger Tamás
A képes album a 2021-es Eucharisztikus Kongresszusra készülve egybegyűjti a szakrális témájú alkotásokat, amelyek mélységes elköteleződésről tanúskodnak.
Nem szokta mesélni magáról, talán csak egyszer említette az Eölbey-házban rendezett kiállítása megnyitóján, hogy 1959-ben egy gyógyíthatatlan betegséggel született, fél évig kórházban volt, egy kivételével lemondtak róla az orvosok. Az édesanyja és az édesapja sokat imádkoztak érte, és amikor kihozták a kórházból, gyorsan megkereszteltették, hogy ha meghalna, ne haljon meg kereszteletlenül.
Ezt az életrajzi tényt figyelembe véve felmerülhet a kérdés, hogy az alkotót – gyökereiben – az életért való hála mozgatja-e. Erre kérdeztünk vissza most, hogy a róla szóló méltatások és a vele készített interjúi között a saját írásai is helyet kaptak, ráadásul az első mindjárt a szüleinek szóló levél, amelyben húszévesen megírja nekik, hogy „ha törik, ha szakad, én most már festő leszek. Ez olyan erős meggyőződésem, hogy elérésében már nem tud gátat vetni semmi… Tudom, és érzem, hogy az idő nekem dolgozik.”
A szüleim misét is mondattak értem, így pap is imádkozott az életben maradásomért – idézte fel Tóth Csaba. – Felnőtt fejjel esett le a tantusz, hogy ez mit jelenthet. Reménytelen volt az állapotom, és csoda módon mégis megmaradtam, akkor nyilván van valami feladatom, ez egyfajta „küldetéstudatot” adott. Hogy pontosan mi volt az a betegség, nem tudtam meg, ma talán valamilyen ételallergiának mondanák. Egy ideig nem foglalkoztam vele, amikor meg már fontos lett volna, a szüleimtől nem tudtam megkérdezni. Egyre komolyabban gondolom, hogy kiválasztott vagyok erre a feladatra, és ez működik bennem. A Gondviselés munkálkodik minden tevékenységemben, kézzelfoghatóan.
A festőművész azt mondja, a Leonardo-tanulmány, ami ebbe a könyvbe bekerült, kifejezetten „sugallatos” írás. Csak jöttek-jöttek az információk, hogy hova, kihez nyúljon, forduljon, szinte mintha tollba mondták volna. Mindig hajnalban írt, mert akkor jött, hogy még mit is kellene tenni. A képek is ilyenek, fentről inspiráltak – úgymond „ajándékba jönnek” –, és az alkotó szerény marad, mert tudja, hogy nem az ő érdeme.
Meg kell hajolni azelőtt, hogy van nagyobb és több az embernél. El kell ismerni, hogy van egy magasabb hatalom. Ezt alázatnak hívják – fogalmaz Tóth Csaba. – Minden alkotó ember, legyen zeneszerző, író, költő – tudja azt, hogy mi a „sugallatos” mű. Ami ebben a könyvben össze van gyűjtve, olyanfajta művészet, ami belülről kívánkozott ki, de sosem voltak hozzá megfelelő körülmények. Nem egyházi művészet, mert nem liturgikus térbe, nem egyházi megrendelésre készültek a képek, a hivatalos trendnek pedig a perifériáján van.
Leginkább szakrálisnak lehetne mondani, de az meg nagyon széles fogalom, sok mindent beleértenek ma már, ezért azon belül, én „hitvalló művészetként” fogalmaztam meg, mert ez így konkrét; leplezetlenül mutatom meg az érzéseimet, gondolataimat, Istennel való kapcsolatomat. A könyv maga is egy nyílt hitvallás, csodálatos, hogy ezt így sikerült létrehozni.
„Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot” – idézi József Attilát a festőművész, kibontva, hogy a saját istenhite, amiben él, ami körülveszi, a falusi világból, földközeli, misztikus talajból táplálkozik, a nagyszülein, szülein keresztül jött, és a művészetében tört felszínre.
Olyan korban élünk, amikor meg kell élnünk a kereszténység passióját, a kereszténységet a 21. században sokat támadják, ezért látható a kötet borítóján Krisztus szeggel átütött keze. A hátsó borító pedig azt súgja, van egy másik világ, a kereszténységnek van egy olyan dimenziója, ami a földi életünk utáni életről szól; ez vigasztalás az emberek számára.
Tóth Csaba könyvében, saját írásainak sorában van egy egészen különleges párhuzam, amely a művészet születésének misztériumát a kétezer éves imádságban, a Miatyánkban ragadja meg. Soronként társítja hozzá az alkotás lényegéről szavakba önthető gondolatokat: az égiekkel való kapcsolatfelvétel lehetőségétől a megrendítő emberfeletti valósággal való találkozáson, az ősi mintakövetésen át a rítusok, szertartások szellemi hátteréig, ahol a láttatás eszközei mindig is műalkotások voltak. Küzdhet egymással jó és rossz, fény és sötétség, igaz és hamis, egy ponton minden harc megnyugszik, mert nem lesz másként, csak „Miképp a mennyben, úgy a földön is”.
Tóth Csaba képidézete Hans Leopold Willmanntól, amely a festőművész által Hamvas Béla gondolatával lép párbeszédbe: „Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be”