A kapualjban már sokszor eldől a biznisz az árveréseken

Fél órával korábban érkezünk. Toporgunk az utcán, az öreg faajtó előtt, a gyomrunkban gombóc. Kísérőmön napszemüveg, bőrdzseki, az ujjain súlyos aranygyűrűk, a táskájában egy nagy köteg húszezres. Mint egy igazi nepper, vetem oda neki viccesen, és közben az érkező autókat lessük. Nem sötétített ablakú, luxusjárgányok, ezüstmetál, középkategóriás darabok. A fiatalemberek - egyikük sem lehet több negyvennél - ismerősként üdvözlik egymást. Nem ilyennek képzeltük a neppereket, summázzuk kísérőmmel. És tényleg: az öt fiatalember közül talán egy lehet magasabb egyhetvennél, de őt is inkább képzelem a gyermeke cipőfűzőjét igazgató gondos apukának, mint árverésen licitáló hullarablónak . Nyílik a kapu, kilép egy középkorú férfi.

- Jó reggelt, végrehajtó úr! - vágja magát vigyázzállásba az egyik, mi meg összenézünk: na, ehhez is kell gyomor!

Belépünk a kapun. A nehéz faajtó még be sem csapódik, és már a fiúk is bent vannak a kapualjban.

- A hölgyek hajlandók egyezkedni? - lépnek mellénk. Körbeállnak minket, és észre sem vesszük, elkezdődik a nem hivatalos licit.

Az alkudozás lényege, hogy eldöntsük: ki viheti el a 6,2 millió forintos kikiáltási áron végrehajtásra kiírt egyszobás szombathelyi belvárosi lakást a becsérték hetven százalékáért, azaz 4 millió 340 ezer forintért.

- Nekem megér kétszázezret - kezdi egyikük.

- Kettőötven - vágja rá a másik, végül háromszázötvennél megállapodunk. Vagyis: ha senki nem licitál, és a nekünk, ötünknek legmagasabb ajánlatot tevő fiatalember elviheti hetven százalékért a lakást, akkor mi öten, akik nem licitálunk, hetven-hetvenezer forintot kapunk. Zsebbe, ott a helyszínen.

- Nem is lenne rossz órabér, pláne így, feketén, zsebből zsebbe - lelkesedünk, aztán a kapualjból belépünk a végrehajtó irodájába.

A helyiségben kamera, egy férfi bekapcsolja, hogy rögzítse az árverést. Mi meg nagyot mosolygunk magunkban, mondván: a kapualjban is elkelt volna egy, elvégre a licit ott dőlt el. Vagy mégsem?

Az utolsó pillanatban beesik még egy férfi, aki szintén szeretné megvenni a lakást. Láthatóan nem erre szakosodott , mert nem igazán érti, mit sutyorognak neki a fiatalemberek, azon pedig végképp elképed, hogy közlik vele: fizessen 350 ezer forintot, és akkor viheti a lakást a kikiáltási ár hetven százalékáért.

Odabenn már nagyban megy a papírozás : felírják a licitálók adatait, akiknek a kikiáltási ár tíz százalékának megfelelő előleget kell letenniük. A fiatalemberek mindegyike meghatalmazással érkezett, ami azt sejteti, hogy nem maguknak vennék a lakást.

A végrehajtó felolvassa a végrehajtási törvény kivonatát.

- Az árverező személyesen vagy megbízottja, illetve képviselője útján árverezhet. Az ügyben eljáró végrehajtó, a végrehajtó alkalmazottja, a végrehajtói iroda tagja és alkalmazottja, továbbá ezek alkalmazottja... - A férfiak türelmesen hallgatják, feltehetően nem először. Meglehet, már kívülről fújják, mint az egyszeregyet. A licit a becsérték hetven százalékáról, 3 millió 430 ezer forintról indul, a lépték tízezer forint. Az utoljára érkező tényleg licitál, rajta kívül viszont csak az a férfi, aki 350 ezret ígért nekünk.

Hárommilllió-ötszázhúszezer, hárommillió-ötszázharmincezer, hárommillió-ötszáznegyvenezer... Az ár emelkedik, a tenyér izzad... Mert mégiscsak gyomorszorító, hogy bajba jutott emberek otthonán szenvtelenül civódnak vadidegen emberek.

Néhány perc, és a licitnek vége. A lakást végül a nekünk 350 ezret felajánló férfi viheti, ám mivel nem annyiért, amennyiért tervezte, ugrott a hetvenezrünk.

Az előleget visszakapjuk, az új tulajdonosra - illetve a meghatalmazottjára - pedig vár még egy kis papírmunka.

Egy órával későbbi időpontra ugyanannál a végrehajtónál ki van írva még egy árverés, ezúttal egy vidéki házra. Hajt a kíváncsiság, gondoljuk visszamegyünk.

A kapuban ismerős arcok: a fiúk a reggeli licitről, ezúttal csak hárman. A kérdés lényege gyakorlatiag ugyanaz: akarjuk-e a házat? Mondjuk, hogy igen. Kiderül: ők nem, így ha adunk nekik hatvanezer forintot, vihetjük.

- Csak hogy mi is keressünk valamit, ha már elment a délelőttünk - magyarázza egyikük.

Félrevonulunk, zavartan pusmogunk, aztán bejelentjük: mégsem licitálunk.

Kimegyünk a ház elé. Egyikünk sem mozdul. A fiúk óvatosak: attól tartanak, kicselezzük őket, és mégis bemegyünk. Farkasszemet nézünk, közben az óránkat lessük. Nyílik a kapu, kinéz egy fiatalember, és megkérdezi, jött-e valaki az árverésre.

- Nem - mondjuk egyszerre. Az árverés eredménytelen, oszolhatunk. És akkor mellénk lép egy asszony.

- Fel tudna valaki váltani egy kétszázast?  Ötvenesre lenne szükségem, a parkolóautomatába kellene.

A fiúk nem mozdulnak. Gyanítom, az ő zsebükben csak húszezresek lapulnak. Előveszem a pénztárcámat, de csak egy ötvenesem van. Nyújtom az asszonynak, ő szabadkozik, én meg legyintek: hagyja. Megköszöni, elmegy. Veszünk egy nagy levegőt, és mintha megkönnyebbülnénk. Legalább tettünk valami jót...