A taps elűzi, de gyorsan visszatér

Pauk György hegedűestje nagyon várt esemény volt az idei Bartók Fesztiválon. A csütörtök esti, premontrei gimnáziumban megrendezett koncertre - amelynek végén a mester magas miniszteri kitüntetést kapott - megtelt a díszterem.

Az idei Bartók Fesztivál egyik kuriózuma a Pauk-koncert. Ismert, hogy az évtizedek óta Angliában élő világhírű hegedűművész következetes Bartókiánus, nagy barátja és ismerője a kortárs zenének, így aki hiteles előadásmódban akarta hallani Bartók második hegedű-zongora szonátáját, semmiképp sem hagyhatta ki a csütörtök esti koncertet. A nagy meleg ellenére meg is telt a díszterem, a Bartók Teremből áthozták a Fazioli zongorát, a pódiumot bemikrofonozták, és sűrű legyezgetések közepette vártuk a mestert, aki néhány perccel fél nyolc után meg is jelent a dobogón Várjon Dénes zongoristával. Beethoven A-dúr szonátájával kezdtek. A hegedű hangja erőteljes, magas fekvésekben fényes, a mély hangok teltek. A zongora eleinte fakón kopog, de ezt a zene lendülete, a lenyűgöző hangszertudás, és az erőteljes előadásmód hamar feledteti. Elképesztő a zenében rejlő dinamika. Az egyik pillanatban fortissimo, a következő taktusban már légyszárny-csendességű pianóban szól mindkét hangszer. Érdemes nézni, hogyan játszik Pauk György. Teste is szinte zenél a halk, és főleg a míves, játékos részeknél előredől, mintha maga is nehezen hallaná hangszerét, a széles fortéknál kiegyenesedik, beleáll a futamokba, ezzel is erősítve a hangzást. A Beethoven-művön végigvonul a sodró erejű szenvedély, állandóan közöl valamit, nincsenek kitöltő részek, nincs egy pillanatnyi lazítás, elmerengés, pláne unalom. Így aztán a darab végére körülbelül azonos mértékben fárad el a közönség a zenészekkel. Gyakorlatilag együtt játszottuk el a szonátát a művészekkel, jól megizzadva a végére.

Bartók második szonátája egészen más világ. Az elő-adásmód még bravúrosabb, a hegedűn többször megjelenik a tompító, amelytől fátyolos lesz a hangja. Pauk György néha pengeti a hangszert, olyan elemi erővel, hogy attól félek én itt, a nyolcadik sor szélső székén, hogy elszakad a húr. A darab amúgy egy merő jeges rémület. A legyezők megállnak a kezekben, megszűnik a teremben a meleg, az előttünk ülő kontya már nem zavaró, és elfelejtünk arra gondolni, hogy a szünetben kimegyünk majd a városba egy fagyit elnyalni. Elfelejtünk még lábat is cserélni, a lábaink nem is mernek elzsibbadni. Egy rémes száguldás az egész szonáta, legutóbb a lutzmannsburgi fürdőben éreztem ilyet, amikor a három emelet magasból lecsúsztam az elsötétített csúszdán. Csak ebben a zuhanáson kívül van valami kegyetlenül szigorú felelősségrevonás-féle is, ami fontosabb, mint amit primer érzékszerveink továbbítanak. Ez a zene bűntudattal tölt el, ami ellen tehetetlen vagyok. Engem itt és most vallatnak. Arra gondolok, micsoda megdöbbenést válthatott ki a darab cirka nyolcvan évvel ezelőtt. Micsoda jeges csend következhetett akkor az utolsó hang után. Ez most sem volt másképp, csak mi már tudjuk, hogy ilyenkor gyorsan el kell kezdeni tapsolni, ünnepelni, az elűzi a rossz érzést. Pár percre. De aztán visszatér.

Hiába a második részben egy újabb bravúros Beethoven (c-moll) szonáta, aztán a szűnni nem akaró ünneplés, miniszteri kitüntetés, Bartók hazajött velünk. Hegedűvel álmodtam azon az éjszakán, és átizzadva ébredtem.

Az idei Bartók Fesztivál egyik kuriózuma a Pauk-koncert. Ismert, hogy az évtizedek óta Angliában élő világhírű hegedűművész következetes Bartókiánus, nagy barátja és ismerője a kortárs zenének, így aki hiteles előadásmódban akarta hallani Bartók második hegedű-zongora szonátáját, semmiképp sem hagyhatta ki a csütörtök esti koncertet. A nagy meleg ellenére meg is telt a díszterem, a Bartók Teremből áthozták a Fazioli zongorát, a pódiumot bemikrofonozták, és sűrű legyezgetések közepette vártuk a mestert, aki néhány perccel fél nyolc után meg is jelent a dobogón Várjon Dénes zongoristával. Beethoven A-dúr szonátájával kezdtek. A hegedű hangja erőteljes, magas fekvésekben fényes, a mély hangok teltek. A zongora eleinte fakón kopog, de ezt a zene lendülete, a lenyűgöző hangszertudás, és az erőteljes előadásmód hamar feledteti. Elképesztő a zenében rejlő dinamika. Az egyik pillanatban fortissimo, a következő taktusban már légyszárny-csendességű pianóban szól mindkét hangszer. Érdemes nézni, hogyan játszik Pauk György. Teste is szinte zenél a halk, és főleg a míves, játékos részeknél előredől, mintha maga is nehezen hallaná hangszerét, a széles fortéknál kiegyenesedik, beleáll a futamokba, ezzel is erősítve a hangzást. A Beethoven-művön végigvonul a sodró erejű szenvedély, állandóan közöl valamit, nincsenek kitöltő részek, nincs egy pillanatnyi lazítás, elmerengés, pláne unalom. Így aztán a darab végére körülbelül azonos mértékben fárad el a közönség a zenészekkel. Gyakorlatilag együtt játszottuk el a szonátát a művészekkel, jól megizzadva a végére.

Bartók második szonátája egészen más világ. Az elő-adásmód még bravúrosabb, a hegedűn többször megjelenik a tompító, amelytől fátyolos lesz a hangja. Pauk György néha pengeti a hangszert, olyan elemi erővel, hogy attól félek én itt, a nyolcadik sor szélső székén, hogy elszakad a húr. A darab amúgy egy merő jeges rémület. A legyezők megállnak a kezekben, megszűnik a teremben a meleg, az előttünk ülő kontya már nem zavaró, és elfelejtünk arra gondolni, hogy a szünetben kimegyünk majd a városba egy fagyit elnyalni. Elfelejtünk még lábat is cserélni, a lábaink nem is mernek elzsibbadni. Egy rémes száguldás az egész szonáta, legutóbb a lutzmannsburgi fürdőben éreztem ilyet, amikor a három emelet magasból lecsúsztam az elsötétített csúszdán. Csak ebben a zuhanáson kívül van valami kegyetlenül szigorú felelősségrevonás-féle is, ami fontosabb, mint amit primer érzékszerveink továbbítanak. Ez a zene bűntudattal tölt el, ami ellen tehetetlen vagyok. Engem itt és most vallatnak. Arra gondolok, micsoda megdöbbenést válthatott ki a darab cirka nyolcvan évvel ezelőtt. Micsoda jeges csend következhetett akkor az utolsó hang után. Ez most sem volt másképp, csak mi már tudjuk, hogy ilyenkor gyorsan el kell kezdeni tapsolni, ünnepelni, az elűzi a rossz érzést. Pár percre. De aztán visszatér.

Hiába a második részben egy újabb bravúros Beethoven (c-moll) szonáta, aztán a szűnni nem akaró ünneplés, miniszteri kitüntetés, Bartók hazajött velünk. Hegedűvel álmodtam azon az éjszakán, és átizzadva ébredtem.

Az idei Bartók Fesztivál egyik kuriózuma a Pauk-koncert. Ismert, hogy az évtizedek óta Angliában élő világhírű hegedűművész következetes Bartókiánus, nagy barátja és ismerője a kortárs zenének, így aki hiteles előadásmódban akarta hallani Bartók második hegedű-zongora szonátáját, semmiképp sem hagyhatta ki a csütörtök esti koncertet. A nagy meleg ellenére meg is telt a díszterem, a Bartók Teremből áthozták a Fazioli zongorát, a pódiumot bemikrofonozták, és sűrű legyezgetések közepette vártuk a mestert, aki néhány perccel fél nyolc után meg is jelent a dobogón Várjon Dénes zongoristával. Beethoven A-dúr szonátájával kezdtek. A hegedű hangja erőteljes, magas fekvésekben fényes, a mély hangok teltek. A zongora eleinte fakón kopog, de ezt a zene lendülete, a lenyűgöző hangszertudás, és az erőteljes előadásmód hamar feledteti. Elképesztő a zenében rejlő dinamika. Az egyik pillanatban fortissimo, a következő taktusban már légyszárny-csendességű pianóban szól mindkét hangszer. Érdemes nézni, hogyan játszik Pauk György. Teste is szinte zenél a halk, és főleg a míves, játékos részeknél előredől, mintha maga is nehezen hallaná hangszerét, a széles fortéknál kiegyenesedik, beleáll a futamokba, ezzel is erősítve a hangzást. A Beethoven-művön végigvonul a sodró erejű szenvedély, állandóan közöl valamit, nincsenek kitöltő részek, nincs egy pillanatnyi lazítás, elmerengés, pláne unalom. Így aztán a darab végére körülbelül azonos mértékben fárad el a közönség a zenészekkel. Gyakorlatilag együtt játszottuk el a szonátát a művészekkel, jól megizzadva a végére.

Bartók második szonátája egészen más világ. Az elő-adásmód még bravúrosabb, a hegedűn többször megjelenik a tompító, amelytől fátyolos lesz a hangja. Pauk György néha pengeti a hangszert, olyan elemi erővel, hogy attól félek én itt, a nyolcadik sor szélső székén, hogy elszakad a húr. A darab amúgy egy merő jeges rémület. A legyezők megállnak a kezekben, megszűnik a teremben a meleg, az előttünk ülő kontya már nem zavaró, és elfelejtünk arra gondolni, hogy a szünetben kimegyünk majd a városba egy fagyit elnyalni. Elfelejtünk még lábat is cserélni, a lábaink nem is mernek elzsibbadni. Egy rémes száguldás az egész szonáta, legutóbb a lutzmannsburgi fürdőben éreztem ilyet, amikor a három emelet magasból lecsúsztam az elsötétített csúszdán. Csak ebben a zuhanáson kívül van valami kegyetlenül szigorú felelősségrevonás-féle is, ami fontosabb, mint amit primer érzékszerveink továbbítanak. Ez a zene bűntudattal tölt el, ami ellen tehetetlen vagyok. Engem itt és most vallatnak. Arra gondolok, micsoda megdöbbenést válthatott ki a darab cirka nyolcvan évvel ezelőtt. Micsoda jeges csend következhetett akkor az utolsó hang után. Ez most sem volt másképp, csak mi már tudjuk, hogy ilyenkor gyorsan el kell kezdeni tapsolni, ünnepelni, az elűzi a rossz érzést. Pár percre. De aztán visszatér.

Hiába a második részben egy újabb bravúros Beethoven (c-moll) szonáta, aztán a szűnni nem akaró ünneplés, miniszteri kitüntetés, Bartók hazajött velünk. Hegedűvel álmodtam azon az éjszakán, és átizzadva ébredtem.

Bartók második szonátája egészen más világ. Az elő-adásmód még bravúrosabb, a hegedűn többször megjelenik a tompító, amelytől fátyolos lesz a hangja. Pauk György néha pengeti a hangszert, olyan elemi erővel, hogy attól félek én itt, a nyolcadik sor szélső székén, hogy elszakad a húr. A darab amúgy egy merő jeges rémület. A legyezők megállnak a kezekben, megszűnik a teremben a meleg, az előttünk ülő kontya már nem zavaró, és elfelejtünk arra gondolni, hogy a szünetben kimegyünk majd a városba egy fagyit elnyalni. Elfelejtünk még lábat is cserélni, a lábaink nem is mernek elzsibbadni. Egy rémes száguldás az egész szonáta, legutóbb a lutzmannsburgi fürdőben éreztem ilyet, amikor a három emelet magasból lecsúsztam az elsötétített csúszdán. Csak ebben a zuhanáson kívül van valami kegyetlenül szigorú felelősségrevonás-féle is, ami fontosabb, mint amit primer érzékszerveink továbbítanak. Ez a zene bűntudattal tölt el, ami ellen tehetetlen vagyok. Engem itt és most vallatnak. Arra gondolok, micsoda megdöbbenést válthatott ki a darab cirka nyolcvan évvel ezelőtt. Micsoda jeges csend következhetett akkor az utolsó hang után. Ez most sem volt másképp, csak mi már tudjuk, hogy ilyenkor gyorsan el kell kezdeni tapsolni, ünnepelni, az elűzi a rossz érzést. Pár percre. De aztán visszatér.

Hiába a második részben egy újabb bravúros Beethoven (c-moll) szonáta, aztán a szűnni nem akaró ünneplés, miniszteri kitüntetés, Bartók hazajött velünk. Hegedűvel álmodtam azon az éjszakán, és átizzadva ébredtem.

Bartók második szonátája egészen más világ. Az elő-adásmód még bravúrosabb, a hegedűn többször megjelenik a tompító, amelytől fátyolos lesz a hangja. Pauk György néha pengeti a hangszert, olyan elemi erővel, hogy attól félek én itt, a nyolcadik sor szélső székén, hogy elszakad a húr. A darab amúgy egy merő jeges rémület. A legyezők megállnak a kezekben, megszűnik a teremben a meleg, az előttünk ülő kontya már nem zavaró, és elfelejtünk arra gondolni, hogy a szünetben kimegyünk majd a városba egy fagyit elnyalni. Elfelejtünk még lábat is cserélni, a lábaink nem is mernek elzsibbadni. Egy rémes száguldás az egész szonáta, legutóbb a lutzmannsburgi fürdőben éreztem ilyet, amikor a három emelet magasból lecsúsztam az elsötétített csúszdán. Csak ebben a zuhanáson kívül van valami kegyetlenül szigorú felelősségrevonás-féle is, ami fontosabb, mint amit primer érzékszerveink továbbítanak. Ez a zene bűntudattal tölt el, ami ellen tehetetlen vagyok. Engem itt és most vallatnak. Arra gondolok, micsoda megdöbbenést válthatott ki a darab cirka nyolcvan évvel ezelőtt. Micsoda jeges csend következhetett akkor az utolsó hang után. Ez most sem volt másképp, csak mi már tudjuk, hogy ilyenkor gyorsan el kell kezdeni tapsolni, ünnepelni, az elűzi a rossz érzést. Pár percre. De aztán visszatér.

Hiába a második részben egy újabb bravúros Beethoven (c-moll) szonáta, aztán a szűnni nem akaró ünneplés, miniszteri kitüntetés, Bartók hazajött velünk. Hegedűvel álmodtam azon az éjszakán, és átizzadva ébredtem.

Hiába a második részben egy újabb bravúros Beethoven (c-moll) szonáta, aztán a szűnni nem akaró ünneplés, miniszteri kitüntetés, Bartók hazajött velünk. Hegedűvel álmodtam azon az éjszakán, és átizzadva ébredtem.

Hiába a második részben egy újabb bravúros Beethoven (c-moll) szonáta, aztán a szűnni nem akaró ünneplés, miniszteri kitüntetés, Bartók hazajött velünk. Hegedűvel álmodtam azon az éjszakán, és átizzadva ébredtem.