Ebben a gencsapáti családban mindenkiben él egy virágoskert

Józsa Katalin Herényben működteti a kertészetét, különállóan a szülői kertészettől. Az édesapja, Józsa Miklós növénynemesítő volt, három éve hunyt el, az édesanyja pedig 77 éves, lassan abbahagyja a munkát, a lánya ezt is átveszi, folytatja a nemesítést, a nemesített növények szaporítását és megismertetését. Fiútestvére, András Gyöngyösfaluban hozott létre

kertészetet.

– Nemcsak mindkét szülőnk volt kertész, de az apai nagyszüleink is. A nagyapám tulipánhagymákat termesztett Zalában már akkor, amikor még nem foglalkozott ezzel senki. A anyai nagymamám testvére kertészeti egyetemen tanított. Több oldalról meg volt erősítve, hogy kertészek legyünk – meséli Katalin.

– Gyerekként sokat voltunk kertészetben, nem mindig szerettük, ha néha megkértek minket, hogy segítsünk. Egyszerű munkákat bíztak ránk, például a szegfűtermesztésben a bimbózást – az oldalsó bimbókat le kellett törni, hogy egyenes szárú legyen a virág –, de segítettünk gyomlálni, ültetni is. András növényorvosként végzett Keszthelyen, én egy évet kertészeti főiskolára jártam, majd átjelentkeztem az egyetemre, és kertészmérnöki diplomát szereztem dísznövény-termesztő szakirányon.

Józsa Katalin negyed százada kertész, szereti a munka változatosságát, mert ez minden évben egy kicsit más. A növényszaporításban érdekes kihívás, hogy lehet egy kis növényt meggyökereztetni, jó látni az élet csodáját. A magvetés pedig a születés

csodája.

Az sem mellékes, hogy a növényekkel örömet lehet szerezni az embereknek. Egy olvasmány­élmény alapján úgy is lehet fogalmazni, hogy „mindenkiben van egy gyönyörű virágoskert, a lélek kertje”.

– Elsősorban évelő dísznövényekkel foglalkozom: télre visszahúzódnak, áttelelnek, majd tavasszal újra kihajtanak. Van a kertészetemben szarkaláb, kakukkfű, gólyaorr, sás- és árnyékliliom, kasvirág, kúpvirág. Cserepekben nevelem őket, ha valaki hazaviszi, ki kell ültetni a kertbe. Ajándékba főleg a levendulákat viszik, nálam tizenhétféle van. Meg lehet őket különböztetni nagyság, virágszín alapján – lehet sötét- vagy világoskék, lila, fehér, rózsaszín – vagy felhasználási szempontból. Nem mindegy, hogy házi kertbe kerül vagy közterületre, utóbbi helyre szárazságtűrő fajta kell, olyan, amely a légszennyezettséget, vagyis a kipufogógázokat is elviseli.

A családi kertészetben megjelent már a harmadik generáció is: Katalin három fiából a középső, Bálint most érettségizik, kertészeti irányban szeretne továbbtanulni. Már fel is vették egy hollandiai egyetemre, ott kezd ősszel. Tanulmányai után tervezi, hogy hazatér, folytatja a családi vállalkozást. Az édesapja külön kertészetet visz

Gencsapátiban.

Ebben a faluban van már egy többgenerációs kertészcsalád, amelynek alapítója Kiss Tibor, aki a két fiával dolgozik egy telephelyen, és már az unokái is ott ülnek a virágosládák között.

– 1977-ben kezdtem a Kertész Téeszben, ahol 22 évig dolgoztam, azóta vállalkozó vagyok – tudjuk meg a 60 éves nagyapától, aki

Gencsapátiban és a környékén a legnagyobb kertészek közé tartozik.

Foglalkozik muskátlikkal, balkonnövényekkel – futó petúniákkal, hópelyhecskékkel, vízi fuxiákkal is. Nyáron zöldségnövényt, malabári spenótot (Basella rubra) termeszt – ezt senki más nem csinálja az országban –, bambuszra futtatja az ehető bordó levelű, pink virágú növényt, amely egészen a fagyokig él. Kerti partikra szokták ajándékba vinni. Nőnap táján a virító évelő primulákkal (magyarul: kankalin) vannak tele a virágládák, de nevel hagymásokat, jácintot, nárciszt is.

Két fia van, mindkettő belenőtt a kertészkedésbe: Gergő (28) a keszthelyi egyetemen végzett kertészetet, Tibor (31) a Herman Ottó Környezetvédelmi és Mezőgazdasági Szakgimnáziumban lett kertésztechnikus.

– Amikor kicsik voltak, mindig vittem őket magammal, mert dolgozni kellett. Ott ültek a cserepezőasztalon, „homokoztak” a földdel, gúlába rakták a cserepeket, segítettek ültetni, játszva tanulták meg a szakmát. Le akartam őket beszélni arról, hogy kertészek legyenek, de nem sikerült – mondja Tibor.

– Nem akartam, hogy ilyen rengeteget dolgozzanak, mégis ezt választották. Amikor szezon van, 24 órás szolgálatban vagyunk, tőzeges zsákokat is kell emelgetni, komoly fizikai megerőltetést is jelent. Aki ezt nem szereti, annak nem való.

Kiss Tibor 43 éve kertész, de azt mondja, még mindig jó végignézni a növényeken, amikor a munka készen van. Anno mindenki csodálkozott, hogy 4,7-es átlaggal az oladi szakmunkásképzőbe ment, hogy dísznövénykertészetet tanuljon, de akkor ezt még nem oktatták középiskolában, hanem csak négy-öt évvel azután, hogy ő végzett. Később le is

érettségizett.

A legkorábbi emlékei a pályaválasztásról az édesanyját idézik, aki a parkfenntartásban dolgozott, és amikor ment hozzá fagyira pénzt kérni, a főnöke kézen fogta a 8-10 éves kisfiút, hogy megmutassa neki a növényeket, cserjéket, fákat.

Lehetne mondani, hogy ő vitte bele, de Tibor még mélyebbre megy: úgy véli, hogy a növények szeretete az emberrel vele születik.