Erőss Zsolt: a Hópárduc talpra állt

Odafönn, a nagyteremben forog a film: Erőss Zsolt az edzőteremben erősít, a gyógytornász segítségével emelgeti a lábait, majd műlábbal lépeget. Előbb mankóval, később bottal. Lenn, a mozi előcsarnokában nyílik az ajtó, és valósággal beviharzik Erőss Zsolt. Mosolyog, szabadkozik, amiért késett, pár percet még kér, aztán lehuppan a karosszékbe. Játsszunk egy kicsit, mondom, és megkérdezem, látott-e már hópárducot. Kiderül: a nyíregyházi állatkertben igen, de azt vegyük úgy, hogy meg sem történt, hiszen eléggé kiábrándító volt, ahogy süttette a hasát a rácsok mögött. Annál nagyobb élmény volt, amikor látni ugyan nem látta a hópárducot, de reggel, a nepáli alaptáborban, a sátor körül, a friss hóban felfedezte a lábnyomait. Ez így van jól, elvégre a hópárduc rejtőzködő állat, mondja. És magányos, teszem hozzá. Ha úgy vesszük, egy kicsit a hegymászó is az. Mondják, amíg valaki egyedül van, és úgy indul el a hegyre, nagyobb teljesítményre képes. Míg ha már van felelősség - feleség, gyermek iránt, akkor a hegyen a félsz is társául szegődik. És könnyebben hibázik...

- Én nem érzem, hogy nagy különbség lenne a két állapot között. A hegymászás nem jelent extrém kockázatot. Sok ember pusztán azzal, hogy autóval közlekedik, sokkal több kockázatot vállal. De lehet, hogy azok is, akik otthon, a fotelban ülve bámulják a tévét - mondja, majd azon tűnődik, vajon miért alakult úgy, hogy nálunk az aktivitás jelenti a kockázatot, míg a passzivitás egyenlő a biztonsággal.

- Igen, ha úgy vesszük, nehéz döntés volt - vágja rá, amikor a 2010 januárjában történt baleset következményéről, az amputációról kérdezem. Persze rögtön hozzáteszi: abból a szempontból nem volt nehéz, hogy végül is nem egyenrangú helyzetek közül kellett választania, inkább arra kellett gyúrnia , hogy el tudja fogadni a jó döntést a rosszabbal szemben.

- Volt egy konzílium, ahol jó orvosok, jó szakértők mondták el, mire számíthatok. Én viszont tudtam, hogy nekem nem elég az, hogy megmarad a lábam, de azzal csak a közértig tudok elsétálni. Így számomra az amputáció volt a jó döntés.

Erről szól az a dokumentumfilm is, ami az amputációtól, a rehabilitációtól az újabb nyolcezres hegyig vezető utat mutatja be, és aminek szombathelyi díszbemutatója után tapssal fogadta a közönség Erőss Zsoltot. A Hópárduccal dr. Vig Károly (hegymászó, egykori Erőss Zsolt-tanítvány) beszélgetett. Sok minden szóba kerül, így az is, vajon miért nem hallunk magyar hegymászósikerekről.

- Nem tudjuk magunkat menedzselni. Gyakran hazajárok Erdélybe, ahol egy-egy expedíció után mesélek az élményeimről. Akármelyik erdélyi városban ülök a színpadon, a hátam mögött mindig ott van az Erdélyi Kárpát Egyesület molinója. Most, itt Szombathelyen viszont hiányzik mögülünk a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség zászlaja...

- Egyedül jobb mászni - válaszolja egy kérdésre, és el is magyarázza, mire gondol. Egy gyengébb mászótárs ugyanis növeli a kockázatot. És hogy milyen ott fenn, a hegyekben? Hát, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mi, a flaszterlakók képzeljük.

- A végtelen csend sincs, sőt: az éjszakák néha olyanok, mintha kőbányában lennénk.

Ami pedig az összezártságot, az azzal óhatatlanul együtt járó súrlódásokat illeti, nos, arra is van megoldás. A konfliktusokat szőnyeg (vagy a mindent elfedő hó) alá kell söpörni, hiszen odafönn nem lehet ilyesmire fecsérelni a fizikai és a mentális erőt.

Apropó, mentális erő. Kérdés lehet az is, hogy vajon jó-e, hogy napjainkban a kommunikáció is könnyedén megoldható odafentről. Jó-e, ha eljutnak a hírek a hegyre?

Erőss Zsolt állítja: ezzel is tudni kell bánni. És persze kell egy olyan feleség, aki ügyesen szelektálja itthonról a híreket, és a kisebb problémákról bölcsen hallgat.

- Miért is mondaná el? Hiszen olyan messziről úgysem tudnék segíteni.

Na jó, azt azért Erőss Zsolt is beismeri, hogy 2009 tavaszán egyáltalán nem volt egyszerű úgy elindulni a Himalájára, hogy tudta: egy hét múlva a felesége, Hilda világra hozza első gyermeküket. És Gerda másfél hónapos volt, amikor először láthatta. Hát, ezért is egyszerű válaszolni dr. Vig Károly kérdésére, hogy vajon a Hópárduc életében mi a jelenlegi leg ?

- Ha csupán egyetlen nyolcezres hegyet másztam volna meg, akkor minden bizonnyal azonnal rávágnám, hogy az, de én kilencet megmásztam. Így aztán könnyen kimondom, hogy Csoma fiam születése a legnagyobb kalandom. Főleg, hogy én is ott voltam, és még csak el sem ájultam...

És hogy mi jön ezután? Hát, persze, hogy az újabb nyolcezresek. Mondjuk legyen az Annapurna. Igen, annak még meg kell lennie. Talán sikerülni is fog. Főleg, hogy tavaly a 8516 méteres Lhoce is viszonylag könnyen sikerült, mondja halkan, mintha megerősítésre várna.

A Hópárduc tehát talpra állt. A csodálatra méltó, hősies küzdelmét megörökítő dokumentumfilm láttán pedig úgy tűnik, mintha ebben a nagy megmérettetésben szárnyai is nőttek volna...



Dönteni és elfogadni (jegyzet)
Meg kell tanulni dönteni. És tudni kell azt elfogadni. A rutin és a tapasztalat azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindig jól döntünk, sokkal inkább abban segít, hogy a rossz döntésünket ki tudjuk javítani, mondta a szombathelyi közönségtalálkozón Erőss Zsolt hegymászó. Az ő élete úgy alakult, hogy sokszor kellett döntenie. Talán már tizenhárom évesen, a Békási-szoros szikláin is sok minden múlott azon, hogy éppen hova lép, hova nyúl. Később aztán sokkal komolyabb döntések elé állította a sors... Ne tagadjuk: Erőss Zsolt korábbi teljesítményeinek megítélése még a hegymászók között sem egyöntetűen pozitív. Vannak, akik fanyalognak: „csak” oxigénpalackkal jutott fel az Everestre. És igen, vannak, akik azt sem felejtik, hogy a hosszú évek során négy ember is meghalt mellette a hegyekben. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy a lavinabalesetét követő gyors talpra állása előtt a legnagyobb kritikusai is elismeréssel adóznak. Gondoljunk csak bele: ott fekszik a kórházi ágyon, a jobb lábán nyílt, darabos töréssel, a bal bokája szintén eltörve. És az ő fejében már akkor is az motoszkál, hogy vajon mikor, miként juthat fel az újabb hegycsúcsra. Mert – ahogy mondta – neki nem elég, ha ha van lába, de azzal csak a közértig tud elballagni... Gondolom, nem tévedek, amikor azt mondom, nem sokan lehetünk, akik az orvostudomány kínálta lehetőségek felvázolása után úgy döntöttünk volna, ahogy Erőss Zsolt döntött. Talán soha meg sem értjük, ésszel fel nem fogjuk, hogyan lehetett kimondani: legyen! Erőss Zsolt megtanult dönteni, és megtanulta elfogadni az új helyzetet. Példát adva mindenkinek: sérült és ép embereknek egyaránt.