Farkas-Kovács László fafaragó a Nagy Gáspár emlékhely kialakításán dolgozik

Nagymákfán járunk, ahol nyaranta dolgozik, minden évben itt hagy valami maradandót, fogadó táblát a falu elejére, kaput, kerítést, haranglábat, idén padokat. Egy már kész, felállították Bérbaltavár és Nagytilaj között a fasorban, amit annak emlékére telepítettek, hogy Nagy Gáspár költőt gyerekkorában itt adta át egymásnak a rá felváltva vigyázó édesanyja és keresztanyja. Ahogy az írásaiból megismerjük: érzelmi libikóka volt a két falu, két idő, két minőség, két anya között nevelkedni, jó ideje már, hogy mindez nem billeg tovább. A lelki-szellemi mérleg most padként stabilizálódik a tájban, bár – ahogy Oikosz írja – mindig „előkerülhet olyan kérdés, / Amire most nincs válasz.”

Farkas-Kovács László főleg famunkáival illeszkedik e vidékbe, idén a Nagy Gáspár-tiszteletet is csiszolja. Ezen a tavaszon minden, a Nagy Gáspár nevéhez kötődő program elmaradt, novemberben lesz a pótlás, addigra elkészül mind a négy pad. Az alkotó azt mondja, nem lesznek egyformák – „ahogy majd az anyag megszüli”, ahogy kiadja magát a fa. Választ hozzájuk egy-egy Nagy Gáspár-verssort, azok lesznek belevésve a támlába. Az első padon azt olvashatjuk: „Ez a tél még megváltatlan.” Miért fontos ez?

– Pillanatnyilag én is télben vagyok, nem érzem a megváltás gyümölcsét magamon. Ha otthonom lenne, az lenne a megváltás – mondja a fafaragó. – Most tartok ott, hogy ha vennék itt egy öreg házat, az talán ezt a telet elsöpörné. Mindig a fejemben volt, de a három gyerekemet ki kell röptetni, nem az volt az elsődleges, hogy én hol szeretek lenni. A verseim is erről szólnak, erről a télről. Tizenegy éve hívott meg először a mákfai Golghelóghi program­jaira Kiss Lajos zenész barátom.

Amint ő, én is tagja voltam a Los Andinos együttesnek, pánsípokon, furulyákon, fuvolákon játszottam. Székesfehérváron élek, de Jászberény mellől származom, Jászfényszaruból, ami egy kisváros. Mákfán sokat tanultam, fizikai-szellemi felépülés ez nekem. Már több barátom van ezen a környéken, mint Fehérváron. A karantén miatt elbizonytalanodtak a hegyháti programok is. Eredetileg a kerítést akartam folytatni a közösségi háznál, de az jövőre marad, mert közben jött Gergye Rezsőtől, a vasvári Nagy Gáspár Művelődési Ház igazgatójától a felkérés, hogy legyenek padok fasoron, Bérbaltavár–Nagytilaj határán.

A faanyagot – jó kis akác – is onnan hozták; Nagy Gáspárnak ez a két „szülőfaluja” volt, legalábbis mindkettőt magáénak vallja. Farkas-Kovács László vonókése alatt szeletekben kunkorodik a fa, spirálban tekeredik jobbra-balra, fotó készül róla. A fafaragó az „örök körforgács” címet adta a metaforikus képnek. Az ember alkotta konstrukciók visszakerülnek a természetbe, Nagy Gáspár emlékfái alá.

„A kis herceg dőlésszögével tudjon / bánni az Isten. Oikosz ennyit akar megint, / S a korom-ég alatt, kék ég alatt hagyjon / Lombon gyöngyöt, párába vesző fakínt” – olvassuk a fafaragó versei között. Korábban néprajzzal, majd humánökológiával foglalkozott, az „öko” szó görög eredetijéből „oikosz” vette fel magának a nevet szereplírájához (gondolva talán a „lakás, ház” jelentésre; ami szintén az otthonteremtést súgja küldetésnek).

A zajos, zsúfolt, rohanó élet ellen lázadó költő Mákfán talál békét és nyugalmat, ez a faragó igazi alteregója, akivel itt találkozhat. – Benne van a meggyszedés, a kapálás, az ültetés – ezt a gyerekkoromból is hoztam; kertes házban laktunk a szüleimmel, nagyszüleimmel és a húgommal. Sokat kellett segíteni, de nagyon szerettem. A nagyanyám adta az impulzust, hogy soha ne felejtsem el a kertet. Főzni is tőle tanultam, így mint elvált férfi, sosem vagyok megijedve, ha ételt kell készíteni. Szívesen főzök savanyú bablevest ecettel, tejfölös habarással vagy „gölődin” (krumpligombóc) levest…

Oikosz a „könnyből buborékot fúj”, a versekben az elszakadás, a válás drámáját dolgozza fel.

– A hercehurcából való kimozdulás és a bennragadás közötti ellentét érdekes; Oikosz versenyez velem, lázadásra biztat; olyan mintha egy barátommal leülnék megbeszélni egy-két apróságot – gondolkodik hangosan a költő, aki faragni Szilágyi Dezső népi iparművésztől tanult még Jászfényszarun, majd a nagykanizsai Stiller Gábortól Budapesten a népijáték- és kismesterségképzőben. De nem jutott volna idáig, ha az anyai nagyapja – tőle van a Farkas előnév – nem húzza magával vonókésezni, kapához, kaszához, gereblyéhez nyeleket készíteni, ő mutatta meg a maga paraszti módján, milyen fával dolgozni.

Siklik a kés, nyikorog a fa, Oikosz töpreng: „Lennie kell egy mágikus igennek / A falba lőtt lyukak és / A kilyuggatott égbolt között.”