"Fellépek, gyertek el!" - A lengendás Sinkovits Imre emlékét idézzük

Kertész, erdész, pap, tanító is szeretett volna lenni a később korszakos jelentőségűvé váló Sinkovits Imre (1928-2001) Kossuth-díjas színművész, a nemzet színésze, aki világéletében vazsinak - mindig így! - nevezte magát. Másod-unokatestvéreinek egyike, Szabó Károlyné Vojnovics Anna a Körmendhez tartozó Horvátnádalján elevenítette fel a vele kapcsolatos élményeket, emlékfoszlányokat.

Bár ő már nem itt, hanem Budapesten született, mégis nagyon szoros kapcsolatokat ápolt a vasi rokonsággal. Édesapja, Sinkovits Jenő a körmendi Korona étteremben volt főpincér, majd később - emlékezetem szerint - a Rába-parthoz közeli Zöldfát vezette. Jenő bácsi és annak testvére, Emil bácsi később Kispesten Vojnovics Miska bácsinak a kocsmájában dolgozott; egyébként a fivérek mindig nagyszerűen megértették egymást. Miska bácsi halála után az övüké lett a kocsma. Imre anyai nagynénje, Bözsi néni Strémben élt - ahonnan édesanyja is való -; híres vízimolnárok voltak Burgenlandban.

Gyerekkorának nyarait javarészt Nádalján töltötte; a szomszédos Kapui majorban lakott a nagybátyjánál, édesanyja testvérénél. A mezőre járt ki dolgozni a cselédekkel. Finoman szólva, huncut kölyök volt, még inkább pedig: rossz. Aratáskor reggelente meglazította az ökröskocsik kerekeit, amik utóbb - mivel meglódultak a szekerek - ki-kiestek. Volt világ! Amikor a Vöröskereszt tojásokat gyűjtött, amiket zsomborokban kiskocsival húzott Imre a Németújvári utcában, az egyik kanyarban nagyot pördített a kocsin, s ezerfelé röpültek a tojások. A lányok aztán - miután jól megverték Imrét - összeszedegették az épeket. Itt Horvátnádalján soha nem az úton haladt, hanem mindig csak az árokban. A rokonság aztán győzte kimosni a sárból. Körmenden cserkész volt, Horvátnádalján meg levente.

1944 novemberében, mindenszentekkor a család lemenekült Budapestről az oroszok elől; akkor is a Kapui majorban laktak, de Imre mindig itt lógott a faluban. Tavasszal, amikor már bent voltak az oroszok, kapott egy kürtöt az egyik unokatestvérétől, s nagy dirrel-durral trombitált a kertek alatt. Az oroszok ezt nem vették jó néven, elvették tőle a harsonát, s nagyot rúgtak a hátsójába. Még szerencse, hogy ennyivel megúszta.

Imre eljárt misékre, horvátul énekelt ő is, hiszen horvát származású volt. Szilveszter éjjelén (kétszer is itt volt olyantájt) ő is elindult a legényekkel szerená- dozni; ez volt a szokás. Amelyik leány elmúlt már tizenhat éves - lehetett akár hetvenen felüli öreglány is -, annak kijárt az éjjelizene. Egyszer egy öregember leírta a szövegét a dalnak fonetikusan. Így kezdődik: Szíicsa dobár, vécsér Bogdáj hízsni gosz podár! Azaz: jó estét kívánok, isten áldásával!

Farsangban, annak is az utolsó vasárnapján részt vett az úgynevezett gulabálon. Előtte sorsot húztak a legények, ennek alapján osztották föl maguk között a falut. Volt, akire öt, másra akár tíz lány is jutott. Értük kellett menni. A házaknál előkerült a boros, a rumos tea. Utóbb a fiúk közül sokan elaludtak a bálban, vagy hazatámolyogtak... S akkor már a környező falvakból jött ifjakkal táncoltunk.

A háború után mentek vissza Imréék Pestre. Jenő bácsi utána gyakran jött; előtte megírta, mikor érkezik. S a rokonság nagyon szívesen fölpakolta babbal, mákkal, liszttel, kenyerekkel... Igaz, nem egyszer, s nem kétszer elzabrálták tőle a vonaton az oroszok. Nagy-nagy rokonságot tartottunk mi; és ez így volt szép és jó , meséli mosolyogva takaros otthonában Anna asszony.

Soha nem szakadt meg Imréékkel a kapcsolat. Levelet váltottunk, ünnepekkor képeslapot küldtünk egymásnak. Disznóvágáskor édesapám vitt nekik kóstolót, s ha fönt jártunk Pesten, szinte mindig találkoztunk. Édesanyám, édesapám nyaranta egy-egy hetet voltak fent. Emil bácsiék pedig minden nyáron egy hónapot töltöttek itt. Pesten általában náluk szoktunk összeszaladni az Imréékkel. Amikor tudták, hogy ott vagyunk, beugrottak, hacsak Imre nem filmezett, nem próbált, illetve ha nem volt vidéki fellépése. Ott voltunk a Jenő bácsi és az Emil bácsi temetésén is.

Imre édesanyja, Terus néni minden szombaton dödöllét főzött Óbudán, a Zápor utcai lakásukban. Beindult a körtelefon; összetrombitálta a famíliát. Aki éppen ráért, az ment, és ott ebédelt. Közben megbeszélték a család ügyeit.

Imre rendszeresen meghívott bennünket a főpróbákra, ahová ingyen mehettek a rokonok. Előre megírta, bár többnyire inkább élete párja, Gombos Katika jelezte, hogy mikor mi lesz. Körmendi születésű férjemmel, aki tanárember volt - harminchárom évig tanított Szarvaskenden, ahol imádtunk élni; az ottani körzeti iskola felső tagozatában négy falu gyerekeit tanította, végül Körmendről, a Somogyiból ment nyugdíjba - szívesen mentünk, amikor csak módunkban állt. Azt soha nem felejtem el, amikor a Nemzeti Színházban Illyés Gyula Testvérek-jében láttuk Imrét, partnere a szintén nagyszerű Kálmán György volt.

Közbevetőleg, de semmiképpen sem mellékesen: Szabó Károly - aki 1995-ben hunyt el - és Anna asszony egy fiút nevelt föl, aki Budapesten él. A most már huszonéves két lányunoka egyike Skóciában étteremvezető, a másik Budapesten főiskolás.

Amikor értesültünk róla, hogy Imre Szombathelyen vendégszerepel - megírta: Fellépek, gyertek el! -, akkor kocsiba vágtuk magunkat, és mentünk, hogy megnézzük. Egyszer Balogunyomnál vissza kellett fordulnunk, mert olyan jegeseső esett... Szombathelyen megtartották ugyan az előadást, de utána, amikor Imre kocsival Sitke felé tartott nagybátyjához, édesanyja legkisebb testvéréhez, Göndöcs László esperes-plébánoshoz, megcsúszott az autója, és az árokban kötött ki. Bevitték kivizsgálásra, megfigyelésre a szombathelyi kórházba, ahol - mint utóbb megtudtuk - szavalt és előadást tartott a betegeknek. Rövid idő után aztán - bár még bent kellett volna maradnia - útnak indult pesti programjai miatt. Fájt is a szívük emiatt betegtársainak.

Sokfelé vendégszerepelt, például gyakran fellépett a határon túli magyarlakta területeken, és számos más helyen is. Egyszer elmesélte, hogy - még a múlt rendszerben - egy moszkvai vendégjáték után, némi pezsgőzést követően keményen kiosztotta az oroszokat. Be is hívatták utána a követségre... S még valamikor az ötvenes évek elején, a Parlamentben elszavalta a Nemzeti dalt, s Rákosi felé fordulva, feléje mutatva mondta: Sehonnai bitang ember... Fel is függesztették utána. Szóval voltak eltiltásai. Mint azt sokan tudják: az 56-os forradalom után is... Mérhetetlenül, végtelenül becsületes ember volt. Vallását akkor is gyakorolta, amikor azt igencsak rossz szemmel nézték. Katikával akkor is eljártak misére; nem érdekelte, ki mit mond. Ember volt.