Mert akkor nem vagyok

Próba után vagyunk: készül a Szerelmes Balázs. Az ember egyelőre csak kóstolgatja a műfajt: élőfilm.

- Én is kóstolgatom, most foglalkoztunk először külön a szöveggel, azt pontosítjuk meg tisztázzuk a helyzeteket. A történet egy agorafóbiás fiúról szól, aki nyolc éve nem lép ki a lakásból. Ételhez jut, személyi edzőhöz jut, nyelvet tanul, minden szükségletét ki tudja elégíteni. Technikailag megoldható - csak közben elveszíti a valódi, közvetlen emberi kapcsolatait. De akármerre nézünk, ilyesmit látunk a mindennapi életben is: mindenkit idegesít minden, mindenkit idegesít mindenki; ar-ra törekszenek az emberek, hogy a lehető legkevesebb alkalommal kerüljenek kapcsolatba egymással. A természetes emberi gesztusok háttérbe szorulnak.

- Döme a közvetlen kapcsolatok hiányával mutatja meg, hogy nem élhetünk nélkülük: egyedül a címszereplő, Czukor Balázs lép színre hús-vér valójában, mindenki más csak a kivetítőn jelenik meg a játéktérben. Mivel jár számotokra ez a rendezői döntés?

- Filmesen kell gondolkodnunk, talán ez a legfontosabb. Pontosan még nem is tudjuk, milyen lesz, hiszen sosem vettünk részt ilyesmiben. De az biztos, hogy az előadás összessége fogja azt jelenteni, amit jelentenie kell: a személyességet nem lehet elkerülni. Ha nem érintkezünk egymással, akkor minden meghal. Akkor nincsen semmi. És bár nem találkozom közvetlenül sem Balázzsal, sem a közönséggel - nem játszhatok velük, nem reagálhatok arra, amit közvetlenül tőlük kapok, Balázs mindezt érezni fogja. Az előadás egészének kell megmutatnia, hogy mennyire magunkba vagyunk zárva, és csak magunk körül forgunk állandóan.

- Kulcsszereped van: a kört éppen neked kell megszakítanod.

- Én vagyok az a nő - Éva -, akibe Balázs beleszeret: ennek a szerelemnek köszönhetően teszi meg a dön- tő lépést, megpróbál embe- rek közé menni. Éva minden illúziótól, minden romantikától mentes személyiség. Nagyon kemény, határozott nő, akit nem lehet kábítgatni, nem lehet szép szavak- kal meggyőzni; nem tűri a csúsztatást, a mellébeszélést. Számára valami vagy van - vagy nincs. Vagy szeretsz, vagy nem. Ha szeretsz, idejössz. Ha nem szeretsz, hagyj békén.

- Jártodban-keltedben alapvetően zárt, komoly, befelé figyelő embernek tűnsz. Azt nem mondom, hogy megközelíthetetlennek, de nekem például igazi ajándék egy-egy szép Péter Kata-mosoly. A színpad számodra a kinyílás lehetősége?

- Ha színpadon vagyok, akkor nem Péter Kata van színpadon, hanem az, akit játszom. A 9700-at is azért szeretem, mert mindenféle lehetek benne. Minél elrajzoltabb a figurám, annál bátrabban játszom: minél kevesebb köze van ahhoz, aki vagyok, annál jobb. Ezzel együtt mindig arra törekszem, hogy ne csak színt játsszak, hanem valóban megtörténjen a pillanat. Műfajtól függetlenül fontos, hogy belül is történjen velem valami - mert ha nem, akkor szerintem a nézővel sem fog. A színpadon biztonságban érzem magam - a civil életben egyáltalán nem vagyok ennyire magabiztos. Sőt, kifejezetten gátlásos vagyok - talán ebből is fakad, hogy gyakran keménynek és zártnak tűnök. Sokan mondták már; sőt, azt is, hogy túl hideg vagyok meg katonás. Viszont tényleg nem szeretem a... nem is tudom, mi a jó szó, a smúzolás csúnya... Nem szeretem az édeskedést, a becézgetéseket, a jópofizást. Ezeket nagyon nem bírom. Így is neveltek. Nálunk affektálás nem volt.

- Először szerződtél el társulathoz; miért?

- Azért mégis csak jó érzés, ha állandó közegben dolgozik az ember. Szabadúszónak lenni abból a szempontból jó volt, hogy nagyon sok mindent kipróbálhattam, sok emberrel találkoztam. Viszont sehol nem éreztem magam otthon: mindig vendég voltam. Nem tudtam részt venni igazán a színház életében, vagy bizonyos problémákról természetesen nem beszélhettem - mert hogy jövök én ahhoz külső emberként. Nagyon vágytam már arra, hogy az életem arról szóljon, hogy az egyik próbáról ki, a másikra be. Ha tehetem, nem is nagyon megyek haza, itt maradok a színházban szöveget tanulni. Sokkal komolyabban és koncentráltabban tudok a munkámmal foglalkozni. A szabadidőm java részét is evvel töltöm, a szerepemmel, a darabbal foglalkozom. Így érzem jól magam. Tisztább lelkiismerettel megyek föl a színpadra, ha tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, és innentől kezdve a néző dönti el, hogy amit lát, tetszik-e neki, vagy sem... De az én lelkiismeretem nyugodt. Ha nem teszek meg mindent, akkor tényleg elkezd fájni a szívem, és úgy nem szeretek színpadra lépni . Meg egyáltalán semmit sem csinálni.

- Ráadásul kis - jól van: nagy - túlzással hazaérkeztél. Ez a fotó akkor készült, amikor a híres, első Máté Gábor-osztály eljött nyári munkára Szombathelyre.

- Jaj, ez nagyon régi! Igen, ez az Esterházy-előadás, az Egy nő: főiskolás korunkban, talán másodév után készült a Művészetek Házában. Már akkor érezni lehetett, hogy itt nagyon jó színházat csinálni, mert mindenki segíteni akar, mert nem falakba ütközöl rögtön, és nem kell lasszóval keresni az embereket, hogy bejöjjenek, hanem odaadás van, érdeklődés és figyelem. Dolgoztam olyan városban, ahol erősen meg kellett küzdeni a közönségért, a közönséggel. Itt Szombathelyen azért ideális a helyzet - meg áldott -, mert ilyesmire nincs szükség: nyitott ajtón kopogtatunk.

- A társulati létezés összeszokottságot ígér, viszont most még csak ismerkedtek.

- Többnyire vadidegen emberek találkoztak itt össze, de olyan felfokozott várakozással és annyi reménnyel, hogy azonnal jó hangulat alakult ki a társulatban. Olyan a légkör, hogy munka közben nem jönnek elő a gátlásaim. A színpadra úgy megyek föl, hogy tudom: itt mindenki mindenkinek a drukkere. Ez nagyon nagy dolog: könnyű tőle a lelkem. Nekem ez nagyon fontos.

- Ahogy mondani szokták, mire ez a beszélgetés megjelenik, már megkezdődnek a Cseresznyéskert próbái. Két szerep jöhet szóba, de talán inkább mégis Varja.

- Varja! Nagyon-nagyon várom. Nyár óta tudom, hogy játszani fogom, azóta ösz- szehasonlítottam a különböző fordításokat, olvasgatom a darabot. Persze amíg a 9700-at próbáltuk, kicsit félretettem. Többek között ezért jó társulatban lenni: mert ott gondolkodnak az emberben, figyelnek a fejlődésére. Nagyon-nagyon jó feladataim vannak. A 9700-ban ugye mindenféle, a Szerelmes Balázsban Éva; és most Varja... Csehovot nagyon szeretem, eddig egyszer volt alkalmam játszani: a Platonovban Szását, még a főiskolán. Sokat tanulok a szerepeimből: valamit előrevetítenek. Vagy valamire figyelmeztetnek. Mindig kapcsolatba hozom magammal a feladataimat, és megkérdezem, hogy vajon miért kaptam éppen most ezt a szerepet. És meg is találom önmagammal, a személyes életemmel az összefüggéseket.

- Varjában mit találtál? Hol az összefüggés?

- Minden szerepnek van egy-két kulcsmondata, ezt észrevettem már. Ha ezeket a mondatokat kimondom vagy elolvasom: szívnyilallás. Nekem mindig muszáj csinálnom valamit, mert ha csak heverészem, akkor nem vagyok. Varjánál ugyanez van. Meg az, hogy minden racionalizmusa, minden pedantériája és praktikussága ellenére milyen erősen őriz egy illúziót: hogy Lopahin majd el fogja őt venni feleségül. Pedig nem. Gyönyörű jelenet, amikor végképp szembesül az álmai elvesztésével: egyedül ma-rad, megszakad a szíve, de a felszínen ott folytatja az életét, ahol abbahagyta. Másokat nem fáraszt a problémáival; nem nyavalyog. A Szerelmes Balázs Évája meg azt erősíti bennem, hogy bizonyos területeken igenis muszáj határozottnak és karakánnak lenni, mert különben könnyen félresiklanak a dolgok. Legyen szó érzelmekről vagy bármi másról. Mindent meg lehet bocsátani és mindent meg lehet érteni; de adódnak olyan helyzetek, amelyekben az elnézés és az engedékenység azt jelenti, hogy elfedjük a lényeget.