Nejlonzacskók a zongorában

Legfőképp szeretetre méltó tanári karra emlékeztetett Agostino di Giorgo Quintetje. A zenekarvezető gitáros úgy mozgott a színpadon, mintha katedrán lenne: végtelen türelemmel, szeretettel és oktató jelleggel pengette a húrokat. Vékony, hosszú ujjai mindvégig jól láthatóak voltak, mindenhová elértek, a leggyorsabb futamokban sem volt intonálási hiba. Játéka a legnagyobb elődöket idézte, a fátyolos, tompa hangon megszólaló bevezető akkordok már önmagában katarzist okoztak azoknak, akik Joe Pass amerikai gitáros művészetét ismerik és mérvadónak tartják a műfajban. Gyűrött zakó, élre vasalt zenei intelligencia, jó modor és állandó derű jellemezte a zon- goristát és játékát. A bőgős úgy állt a háttérben, mint egy fegyelmezett biológiatanár, aki pontosan tudja mit ér, és mi lehet a szerepe ebben a kitűnő tanári karban. A dobos testesítette meg a testnevelő tanárt. Egy átmulatott éjszaka után borostásan, kialvatlanul, izzadva, de lelkesen és örömmel csépelte a bőröket, seprűzött a dobon. Tovább a pedagógiai párhuzamon: a hazai dzesszoktatók növendékekké váltak a koncert idejére. Figyeltek, fotóztak, memorizáltak nagy tisztelettel.

És egy kis nyár esti formabontás, hideg zuhany volt a hagyomágyos dzsessz langyos fürdője után a P. A. F. koncertje (Paolo Fresu-Antonello Salis-Furio di Castri).

A beszerelést nézve már éreztem, hogy itt valami nem szokványos fog történni. Megesküdtem volna, hogy a nyugdíjas gyöngyhalász benyomását keltő Antonello Salis lesz a dobos, de később kiderült, hogy zongorázni és harmonikázni fog. Sok nejlonzacskóval, dobverővel, újságpapírral érkezett. Az újság persze olasz volt, a nejlonzacskók ma már multinacionálisak, akár a dobverők. Zörgés, csörgés, visszhangos szárnykürt és trombita, evőpálcikával ütött bőgőhúrok, preparált zongora. Mi jöhet ki ebből? Az első szám címe mindenesetre találó volt: KO. Szó sincs arról, hogy a hangszerek megszólaltatásának szokatlan módja egyben azt jelentené, hogy összevisszaság uralkodott volna a zenében. Az első darabokban nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy itt minden az utolsó hangig a helyén van. Később ez az érzés elhalványodott, de valójában még ez sem volt idegen és furcsa ettől a zenétől.

(Praktikus oka is lehetett, hogy őket tették utoljára a szervezők: a zongorát úgyis újra kellett volna hangolni a koncert után, ami nem fért volna be a feszes műsorba.)