Ősök földjén

Pongrácz Sándor nem egyszerű ember, de talán nem is akar az lenni. Ami a szívén, az a száján, kimondja akkor is, ha az valaki(k)nek nem tetszik. A hivatalos papírok szerint Kercaszomoron született, soha nem élt máshol, ő azonban azt mondja, szomoróci. A legbátrabb falu szülötte, és erre azért különösen büszke, mert a nagyapja egyike volt azoknak a helyi bátraknak, akik 1920. augusztus elsején fegyverrel szálltak szembe a Szomorócot 1919 végén megszálló jugoszláv katonákkal. Nekik köszönhető, hogy 1922. február 9-én Szomoróc újra Magyarországhoz került.

Nem csoda hát, hogy Pongrácz Sándorék családjában mást jelentenek e szavak: föld, haza,   bátorság. Még akkor is, ha voltak idők, amikor csak a családi elbeszélések őrizték az ősök hőstettét. Meg persze a szomoróci harang...

- A jugoszláv uralom alóli felszabadulás emlékére szerezte Szomorócz község az 1922. évben - skandálja, mint egy szívének kedves verset Pongrácz Mónika, a szomoróci hős dédunokája, mit véstek kilencven évvel ezelőtt a dédnagypapa által kezdeményezett gyűjtés révén elkészült harangra.

Ha úgy vesszük, a maga módján Pongrácz Sándor is hős. Egy másik, újabb kor hőse. Neki is jutott a megprópáltatásokból bőven. Hiszen nem lehetett könnyű tizennégy évvel ezelőtt, amikor a szívével bajlódó feleségét egy rutinvizsgálatra vitte, és kinyílt az ajtó, az orvos pedig ennyit mondott: őszinte részvétem. Fia, Sándor másodikos középiskolás, Mónika lánya pedig hetedik osztályos általános iskolás volt, amikor újra kellett gondolni a családon belüli munkamegosztást. Velük élt még Margit néni, Sándor édesanyja, Mónikával együtt rá maradtak az asszonyi teendők. Margit néni  érdeme is, hogy a két szomoróci Pongrácz gyerek olyan lett, amilyen. Ragaszkodnak a földjükhöz: Szomoróchoz ugyanúgy, mint az életet, élelmet adó termőföldhöz.  Sok mindent tanultak a nagymamától.

- Egyszer tettem necchálóba a hagymát, oda is lett majdnem mind - mosolyog Mónika és mutatja a szárára felfűzött vörös-, szapora- és fokhagymát. Ezt is a mamától tanulta, mint ahogy sok minden mást. Elém rak egy fej idei vöröshagymát, alig van héja.

- A hagyma előre jelzi az időjárást, ha kevés a héja, enyhe telünk lesz  magyarázza, majd térül-fordul, bodzaszörpöt, hajdinás-gesztenyés rétest, hajdinás pogácsát és füstölt házi sajtokat tesz elénk.

- Akácszörpöt hozzál inkább, azt ritkábban látnak - fordul feléje apja, és már kortyolgatjuk is a házilag készített hűsítőt.

Pongráczék negyven hektáron gazdálkodnak, a rét, az erdő és a szántó bőven ad munkát, csak ahhoz kell kétnaponta jó pár  óra, hogy bejárják a határt, és felmérjék, miben tett kárt a vad. Négy tehén osztozik az istállón, a rókák örömére tyúkok is vannak a háznál, az ólban malacok röfögnek.

A hús, a tej, a tejföl, a túró, a sajt, a zöldség és a gyümölcs "megterem" a portán, Mónika pedig gondos háziasszonyként látja el apját és bátyját. Reggel és este tehenet fej, délelőttönként főz, de a kertben, a réten is segít a férfiaknak. Bátyja, a gépszerelő technikusként végzett Sándor fél lábbal a városban van ugyan - a szentgotthárdi gyárban dolgozik három műszakban -, de az ő kezéből sem esik ki a kasza, a vasvilla.

A fiatalok sok mindent tudnak a földről. A csűr ajtaján lógó kévéket mutatják, magyarázzák,  miről lehet felismerni a hajdinát, a rozst vagy  az árpát.

A Pongrácz testvérek azonban nemcsak őrzik és használják az ősök tudását, közkinccsé is teszik azt. Haladnak a korral, Mónika például az interneten osztja meg a családi recepteket. "Pongrácz Mónika üknagymamájától származó jól bevált receptek - a nagymama jóvoltából megőrizve." Így kezdődik az az oldal, amelyen  sok más finomság mellett a hajdinás vargányaleves, a keletlen hajdinapogácsa és a hajdinamálé receptjét írja le. A házi tehéntejből készített sajtok az új kedvencek, az oltóanyag titkát is a mamától hallotta, az ízesítés viszont  mai: Mónika zellerrel, borssal, fokhagymával és köménnyel, néha kaporral bolondítja a sajtot.

Pongráczék egymás szavába vágva mesélnek, nekem pedig feltűnik, hogy mindhármójuk beszédében vannak visszatérő félmondatok: "az ősök is így csinálták", "ez volt, így történt", a legkedvesebb pedig így hangzik: "Szomoróc az Szomoróc".

Pongrácz Sándort arról faggatom, elégedett-e a gyerekeivel. Már éppen nekigyűrkőzne a válasznak, amikor a gyermekei szinte egyszerre mondják ki: soha. Sok még a tanulnivaló, ezt olvasom ki az apa szemeiből, aki az örök elégedetlenség okát is elárulja:

- Én csak azt szeretném, hogy ha a maguk körmére kerülnek, el tudják majd látni magukat, és a jég hátán is megéljenek - mondja Pongrácz Sándor, és nyúl a kaszáért. Hogy azért-e, hogy jelezze: dolog van, vagy csak  a fényesedő szemeit akarja elrejteni előlünk, nem tudom. Mindenesetre  ez volt, így történt. És valóban: Szomoróc az Szomoróc.