Tóth Csaba festőművész életművét impozáns képes albumba foglalta a Szülőföld Kiadó

A képes album a 2021-es Eucharisztikus Kongresszusra készülve egybegyűjti a szakrális témájú alkotásokat, amelyek mélységes elköteleződésről tanúskodnak.

Nem szokta mesélni magáról, talán csak egyszer említette az Eölbey-házban rendezett kiállítása megnyitóján, hogy 1959-ben egy gyógyíthatatlan betegséggel született, fél évig kórházban volt, egy kivételével lemondtak róla az orvosok. Az édesanyja és az édesapja sokat imádkoztak érte, és amikor kihozták a kórházból, gyorsan megkereszteltették, hogy ha meghalna, ne haljon meg kereszteletlenül.

Ezt az életrajzi tényt figyelembe véve felmerülhet a kérdés, hogy az alkotót – gyökereiben – az életért való hála mozgatja-e. Erre kérdeztünk vissza most, hogy a róla szóló méltatások és a vele készített interjúi között a saját írásai is helyet kaptak, ráadásul az első mindjárt a szüleinek szóló levél, amelyben húszévesen megírja nekik, hogy „ha törik, ha szakad, én most már festő leszek. Ez olyan erős meg­győződésem, hogy elérésében már nem tud gátat vetni semmi… Tudom, és érzem, hogy az idő nekem dolgozik.”

A szüleim misét is mondattak értem, így pap is imádkozott az életben maradásomért – idézte fel Tóth Csaba. – Felnőtt fejjel esett le a tantusz, hogy ez mit jelenthet. Reménytelen volt az állapotom, és csoda módon mégis megmaradtam, akkor nyilván van valami feladatom, ez egyfajta „küldetéstudatot” adott. Hogy pontosan mi volt az a betegség, nem tudtam meg, ma talán valamilyen ételallergiának mondanák. Egy ideig nem foglalkoztam vele, amikor meg már fontos lett volna, a szüleimtől nem tudtam megkérdezni. Egyre komolyabban gondolom, hogy kiválasztott vagyok erre a feladatra, és ez működik bennem. A Gondviselés munkálkodik minden tevékenységemben, kézzelfoghatóan.

A festőművész azt mondja, a Leonardo-tanulmány, ami ebbe a könyvbe bekerült, kifejezetten „sugallatos” írás. Csak jöttek-jöttek az információk, hogy hova, kihez nyúljon, forduljon, szinte mintha tollba mondták volna. Mindig hajnalban írt, mert akkor jött, hogy még mit is kellene tenni. A képek is ilyenek, fentről inspiráltak – úgymond „ajándékba jönnek” –, és az alkotó szerény marad, mert tudja, hogy nem az ő érdeme.

Meg kell hajolni azelőtt, hogy van nagyobb és több az embernél. El kell ismerni, hogy van egy magasabb hatalom. Ezt alázatnak hívják – fogalmaz Tóth Csaba. – Minden alkotó ember, legyen zeneszerző, író, költő – tudja azt, hogy mi a „sugallatos” mű. Ami ebben a könyvben össze van gyűjtve, olyanfajta művészet, ami belülről kívánkozott ki, de sosem voltak hozzá megfelelő körülmények. Nem egyházi művészet, mert nem liturgikus térbe, nem egyházi megrendelésre készültek a képek, a hivatalos trendnek pedig a perifériáján van.

Leginkább szakrálisnak lehetne mondani, de az meg nagyon széles fogalom, sok mindent beleértenek ma már, ezért azon belül, én „hitvalló művészetként” fogalmaztam meg, mert ez így konkrét; leplezetlenül mutatom meg az érzéseimet, gondolataimat, Istennel való kapcsolatomat. A könyv maga is egy nyílt hitvallás, csodálatos, hogy ezt így sikerült létrehozni.

„Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot” – idézi József Attilát a festőművész, kibontva, hogy a saját istenhite, amiben él, ami körülveszi, a falusi világból, földközeli, misztikus talajból táplálkozik, a nagyszülein, szülein keresztül jött, és a művészetében tört felszínre.

Olyan korban élünk, amikor meg kell élnünk a kereszténység passióját, a kereszténységet a 21. században sokat támadják, ezért látható a kötet borítóján Krisztus szeggel átütött keze. A hátsó borító pedig azt súgja, van egy másik világ, a kereszténységnek van egy olyan dimenziója, ami a földi életünk utáni életről szól; ez vigasztalás az emberek számára.

Tóth Csaba könyvében, saját írásainak sorában van egy egészen különleges párhuzam, amely a művészet születésének misztériumát a kétezer éves imádságban, a Miatyánkban ragadja meg. Soronként társítja hozzá az alkotás lényegéről szavakba önthető gondolatokat: az égiekkel való kapcsolatfelvétel lehetőségétől a megrendítő emberfeletti valósággal való találkozáson, az ősi mintakövetésen át a rítusok, szertartások szellemi hátteréig, ahol a láttatás eszközei mindig is műalkotások voltak. Küzdhet egymással jó és rossz, fény és sötétség, igaz és hamis, egy ponton minden harc megnyugszik, mert nem lesz másként, csak „Miképp a mennyben, úgy a földön is”.

Tóth Csaba képidézete Hans Leopold Willmanntól, amely a festőművész által Hamvas Béla gondolatával lép párbeszédbe: „Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be”