Tűzoltó leszel, s vasutas - Álomszakmák gyerekszemmel

Ha pályaválasztásról van szó, akkor a fiataljaink hosszas vacillálás után döntenek valamely pálya irányában, ám többségük az iskola elvégzése után mégis rájön, hogy bizony megváltozott az érdeklődési köre. Persze vannak kivételek, akik már kisgyermekkorukban eldöntik, hogy mi érdekli őket. Nem ritka, hogy a gyermek annyira belemélyed a hobbijába, hogy szinte megszállott lesz, és a téma minden szegmensét tanulmányozza. Hogy aztán később megmarad-e ez a kíváncsiság és érdeklődés, az viszont csak jóval később derül ki, de, hogy ezt mi befolyásolja, csupán a gyermekpszichológusok konzíliuma tudná megválaszolni.


Gaszak Alexanderrel egy sárvári rendezvényen találkoztunk. Édesanyja szerint miután megtudták, hogy a sárvári Tinódi gimnázium diákönkormányzatának jótékonysági rendezvényén ott lesznek a tűzoltók is, nem volt kétséges, hogy a celldömölki családnak oda kell utaznia. Főleg azért, mert a négy és fél éves Alexander úgysem hagyott volna békét a szülőknek. A kisfiú teljes tűzoltó-felszerelésben jelent meg a rendezvényen. Nem a tűzoltóktól kapott levetett cuccban, hanem testre szabott, saját öltözékben. A sisakon természetesen a felirat bizonyítja jogos tulajdonosát. A kezében poroltó készülék, és egy mobil adóvevő, amin a riasztást kapja. Ehhez persze már fantázia kell, amivel a gyermekek korlátlan mértékben rendelkeznek. Édesanyja elmondta, hogy a gyermek óvodája a tűzoltóság mellett van, de úgy gondolja, hogy nem ez a tény motiválta érdeklődési körének kialakításában, de nem igazán tudja, hogy mi, hisz ő maga és az édesapa is pedagógus, a családban nincs tűzoltó. Már korábban is a tűz, a víz és az oltás érdekelte. A ruházatát saját maguk varrták, de interneten is szereztek be kicsi felszerelési tárgyakat, mint például a sisakot. A sárvári látogatás azért is volt meghatározó életében, mert először ülhetett igazi tűzoltóautó volánjához. Ez komolyabbnak bizonyult, mint a farsangi mulatság, ahol szintén tűzoltónak öltözött, ám létrás autóját papírból készítették. Gaszak Alexandernek mi lehet a kedvenc meséje? Talán nem is lepődünk meg: Sam, a tűzoltó.

A másik különleges fiú, Gergits Konrád nyolc és fél éves. Az ő érdeklődési köre a párhuzamosan futó sínpárok köré csoportosul, különös tekintettel a vasútra. A második osztályos fiú azóta vonzódik a végtelenben találkozó párhuzamosokhoz, és mindenhez, ami ehhez a témához kapcsolódik, amióta elkezdett beszélni. Édesanyja szerint az első szava nem az apa, anya volt, hanem az, hogy lolo. Először fogalmuk sem volt, hogy ez mit jelenthet, ám hamarosan rájöttek, hogy amikor a vasútállomás mellett mentek el, akkor hallották ezt, a számukra még idegen szót. Akkor még nem tudhatták, hogy a család későbbi életét formálja át a lolo. Azzal kezdődött, hogy amint elhangzott ez a szó, mindig a vasútállomásra kellett vinni a kicsit - azóta pedig folyamatosan, nap, mint nap. Azt persze mondani se kell, hogy a családban egy vasutas sincs. Anyuka fodrász, apuka tűzoltó. A lakás nem nappali és szoba, satöbbi, hanem forgalmi iroda. A családtagok nem elmennek otthonról, hanem Konrád meneszti őket. Az csak egy dolog, hogy fél tucat vasutassapkája van, no meg nyakkendője, inge, menesztő tárcsája, de tisztában van a vonatok és mozdonyok összes típusával, és ez még mind semmi. Nincs még kilencéves, de ismeri a vasúti közlekedés és irányítás szabályait.


Csupán zárójelben és titokban írjuk, de Konrád pillanatok alatt megtanulta egy kisebb, többvágányos állomás irányítását, ugyanilyen hamar elsajátította a mozdonyvezetést elméletét, amikor egy ismerős beengedte egy mozdony irányító kabinjába. Ki tudna ellenállni egy kedves kisgyerek kíváncsiskodásának? Naponta kijárnak édesanyjával az állomásra, hátha új mozdony vontatja a szerelvényt. A vasutasok már a városban is előre köszönnek a családnak. Persze nem csak Sárváron ismerik őket. Szabadidejükben az összes környékbeli állomást meglátogatták már. Amíg mások autóval mennek kirándulni, addig a Gergits család vonatra száll (ami egyáltalán nem olcsó mulatság), majd egy célállomáson megtekinti a pályaudvart, a vasúttörténeti kiállítást, a vasútmúzeumot, vagy egy vasútmodell-kiállítást. Egy igazi menesztő tárcsáért például Szentendrére utaztak, vonattal. Három hete egy hétvégén Budapestre vonatoztak, majd villamossal, hévvel felkeresték az összes pályaudvart, ahol Konrád minden szerelvényt, mozdonyt lefényképezett. Megnéztek mindent, ami sínen megy. Szerintem senki nem kapja már fel a fejét azon, hogy Konrád kívülről fújja a Sárváron átmenő vasútforgalom menetrendjét. Tisztában is kell lennie vele, különben honnan tudná, hogy mikor kell kimennie a pályaudvarra, amikor érkeznek a gyorsok, a személyek. Mert ezzel naprakésznek kell lennie. Tudnia kell, véletlenül nem valami különleges mozdony vontatja-e a szerelvényt.

Hasonló történetei sokaknak vannak. Szinte megfejthetetlen, hogy mi váltja a kisgyermekekben ki ezt a különös érdeklődést egy bizonyos szakterület iránt, de a tapasztalat az, hogy a gyermek általában nem ezzel fog foglalkozni felnőtt korában.

Egy édesapa mesélte, hogy még beszélni sem tudó kisfia a földgömbön megmutatott minden országot, aminek a nevét mondták, rendőr lett. Egy másik arról beszélt, hogy a kisfia teljesen otthonos volt az ásványok világában, s népművelő lett. Egy nő azt mesélte, hogy unokája még nem tud beszélni, de az összes munkagépet felismeri képről, csak a gép nevét kell kimondaniuk a szülőknek. Belőle, Konrádból és Alexanderből bármi lehet, ám az borítékolható, hogy felnőttként is alapos emberek lesznek, de akkor már egszisztenciálisan is mérlegelnek.


Fantáziák, útkeresés (Simon Erzsébet jegyzete)

Alig múlt egyesztendős a lányka, amikor a szüleivel az édesanyja diplomaosztójára utazott. Jött-ment az egyetem épületében, bújócskát játszott a méretes oszlopok között. Végül besurrant a „nagyelőadóba”. Felkapaszkodott a az iskolapadba, s a világ legtermészetesebb módján kezdett lapozgatni egy ott felejtett jegyzetet. A teremben még pakolgató professzor mosolyogva jegyezte meg: no, megvan a jövő „doktornénije” is! De vajon akar-e majd „nagy dolgokat” véghezvinni a gyermek, ha igazán megvilágosodik az elméje? Lesz-e elég türelme az emberekhez, pozitív tulajdonságai közé sorolható-e majd a tolerancia, a kitartás? Lesz-e „gyomra”, erős idegzete, hogy mindig „tűzközelben” tartózkodjék? Mi leszel, ha nagy leszel? Ezt a sablonos „sorskérdést” egészen biztosan föltették már nekünk, és mi is föltettük már valakinek. Talán azt válaszoltuk rá, ami éppen akkor foglalkoztatott bennünket, s azt a feleletet kaptuk, ami éppen akkor foglalkoztatta a kérdezettet. Talán egy film, egy olvasmány hatására képzeltük/képzelték magu(n)kat katonának, űrhajósnak, balerinának, haditudósítónak, afrikai éhezőket mentő önkéntesnek. De takarítónak, szántóvetőnek valahogy semmiképpen. Traktorosnak is csak két-hátom évesen: akkor még vonzó minden munkagép. A lurkó még kimondani sem tudja a monstrumok nevét, mégis, képről mindegyiket fölismeri, s előszeretettel időzik árokásók, útépítők társaságában. A gyerekkori fantáziák még az útkereséshez tartoznak. Meglehet, később egészen más irányba orientálódunk, mint amit egykor elképzeltünk. Egy a lényeg: emberek maradjunk.