Üveggyöngy a varázshegyről

Thomas Mann regénye, A varázshegy azok közé a komótos, mély, az emberi esendőséget isteni derűvel (csillogó iróniával) ábrázoló nagy művek közé tartozik, amelyeket időről időre úgyis muszáj elővenni. Mert csak. Mert kell. Megint itt az idő. Mikor máskor kapaszkodnánk föl azokon a kanyargós, hófödte szirtekkel szegélyezett (belső) utakon Hans Castorppal a varázshegyre, ha nem most, hogy megtapasztaljuk a tér, az idő, az elzártság, a betegség, az egész/ség, az állandóság és a változás természetét. Hogy a hegyről „a síkvidékre” letekintve próbára és mérlegre tegyük mindennapi életünket, önazonosságunkat. Ebben a pakliban – bár a varázshegyen minden lépést kimér a szigorú napi rutin – a vihar és az eltévedés is benne van.

Hans Castorp, ez az „egyszerű fiatalember” látogatóba indul Davosba, a tüdőszanatóriumba, hogy aztán néhány hét helyett hét évet töltsön el a varázshegyen, ahol Settembrini és Naphta – voltaképpen kétezer év kultúrája, szellemi hagyatéka – küzd meg a lelkéért, miközben Mme Chauchat naponta nagy ajtódörrenéssel belép a szanatórium éttermébe, hogy megmutassa magát és a végletekig elbűvölje őt. Hans Castorp azon a varázslatos, fordított éjszakán irónt kér kölcsön Mme Chauchat-tól – ennél szebb szerelmi jelenet talán nincs is; hát még, hogy a gesztus – a toll kölcsönkérése – meghatározó diákkori élményére emlékezteti.

Egyrészt az apró élmények a legnagyobbak, másrészt tényleg lehetséges, hogy egész életünkben, mindig ugyanazt keressük, ugyanazért utazunk: kanyargós utakon. József Attila 1937-ben nem olvashatta föl azt a verset (veszélyesnek találtatott), amelyet Thomas Mann üdvözlésére írt abból az alkalomból, hogy a Nobel-díjas író Magyarországra látogatott. De azóta is onnan olvassuk Thomas Mannt, ahonnan a vers narrátora teszi, tőle vesszük kölcsön a nézőpontot: „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.” Az igazat, nemcsak a valódit.

Amikor Hans Castorp hét év után elhagyja a varázshegyet és visszatér a síkvidékre, háborúba indul, ebben a viharban veszítjük szem elől. Thomas Mann az első világháború tapasztalatával fejezte be A varázshegyet, Hermann Hesse már a II. világháború idején írta meg Az üveggyöngyjátékot. Bár itt is az elkülönülés, az elzártság az alaphelyzet, Hesse nem a fönn és a lenn, hanem a kinn és a benn viszonylatában rajzolja meg a különleges nevelési-oktatási intézmény – ahol az európai kultúra letéteményesei űzik a metaforikus üveggyöngyjátékot – és a külvilág között feszülő ellentétet. Bár a nyelv azért beszél: az üveggyöngyjátékosokat elefántcsonttoronyban kell elképzelnünk. Hogy boldognak-e? Az üveggyöngyöt kiválthatjuk akár azzal a kővel, amelyet Camus Sziszüphosza görget föl mindennap a hegyre. Mindennap legördül. És megint elölről.