Vidámságot hoztak a házba

Ferenc és Pál érkezése megtette a kívánt hatást: vidámságot hoztak a házba, és nem csak sajátos akcentusuk miatt. Igazi követői a rendalapító Don Boscónak: tudják, hogy csak úgy érhetnek célt a gyerekeknél, ha előbb sok játékkal, könnyed hangvétellel a közelükbe férkőznek.

Mindketten európaian hangzó keresztnevet viselnek, csak épp annak vietnami helyesírás szerinti változatát, amit természetesen azonnal magyarosítottak. Tran Si Nghi Ferenc Saigonban (ma Ho Chi Minh) született, érettségi után szalézi diák lett, majd filozófiát tanult, s a rendben kötelező gyakorlati évek után teológiai diplomát szerzett. Ő már felszentelt pap, szalézi atya. Tran Dinh Biet Pál is a saigoni rendházból érkezett, ám ő az ország északi részében nevelkedett. Az egyetemen angol nyelvi és szociális ismereteket tanult, majd egy ideig tanított is, mielőtt a szaléziak kötelékébe került. Ő még csak noviciátus, most végzi a Don Boscó-i pedagógia megismerésének gyakorlati éveit. Ferencnek tíz, Pálnak hét testvére van odahaza. Úgy gondolják, azért népszerű náluk a rend, mert a népes családok gyermekei szinte a szalézi oratóriumokban nőnek fel, jól érzik ott magukat, vágyódnak a rendi életre. Egyébként a domonkos, a jezsuita, a ferences, a bencés és számos női rend is gyökeret vert országukban.

A rendfőnök felhívására mindketten szívesen jöttek Európába. Közel egy évig Budapesten éltek, nyelvet tanultak. Az első szavak, amikkel megismerkedtek, a köszönöm, a szervusz, a szívesen, a jó reggelt, jó napot voltak. Most délelőttönként olvasnak, tanulnak, délutánra pedig már feladatot kaptak. Ferenc a kollégistákra felügyel, s részt vesz a szentmiséken is.

- Este végigsétálok a folyosón és szólok, hogy ne zajongjanak - magyarázza nagy gonddal keresgélve a szavakat. - A miséken az atyák mellett Pál az olvasmányt és a szentleckét, én pedig az evangéliumot olvasom. Az igazgató úrral előtte nap mindig átolvassuk a szöveget. Ahhoz, hogy prédikálhassak is, még meg kell tanulnom a mondatszerkesztést, ez még legalább két év!

Ferenc elmondja, hogy a szentmise liturgiája alapvetően Vietnamban sem különbözik a nálunk megszokottól, legfeljebb annyiban, hogy zongorát, gitárt, hegedűt, dobot is használnak. Ebből a fiatalok ízelítőt is adtak a minap Don Bosco ünnepén, anyanyelvükön énekelve. Lényeges különbség még, hogy ott kevesebb latint tanulnak, így ez a lehetőség is kiesik a paptesvérekkel történő kommunikációra. Most csak magyar! ismételgetik nevetve.

Pál nyelve sokkal gyorsabban forog, mint Ferencé, ám alaposan oda kell figyelni, hogy minden szavát megértse az ember. Ő az oratóriumi foglalkozásokon tart ügyeletet: focizik, csocsózik, sakkozik a gyerekekkel.

- Sokat tanulok a gyerekektől - meséli. - Már megismertem a csúnya szavakat is. Én nem használom őket, de tudom, mikor kell figyelmeztetni valakit, hogy ilyent ne mondjon.

Mindketten tartanak már hittanórákat is. Szeretik a gyerekeket, azt vallják, aki nem így érez, az ne is menjen szalézinak.

Őszintének tűnik a hangjuk, amikor azt mondják, elégedettek a magyar konyhával, ahol a gyakorlatban is megtapasztalták a mindennapi kenyerünket. Odahaza köretnek hús, hal, tojásétel mellé inkább rizst fogyasztanak, amit itt is szívesen látnának gyakrabban az étlapon. Ám a hiányt ügyesen pótolják: van rizsfőző gépük, ami automatikusan adagolva a vizet rövid idő alatt megfőzi a kedvelt vietnami csemegét. A legnagyobb nosztalgiát a sok gyümölcs iránt érzik. Vietnam déli részén - mesélik - szinte trópusi éghajlat uralkodik, és rengeteg fajta gyümölcs, köztük például különböző méretű banánok teremnek.

A hazaiakkal telefonon és interneten tartják a kapcsolatot, karácsonykor levelet is írtak. Szombathelyen még csak a nagyobb egyházmegyei összejövetelek alkalmával merészkednek ki a rendházból. Pál ugyan már vett egy biciklit, de azt mondja, lusta, meg fél a számukra szokatlan hidegtől. Kitölti idejüket a tanulás, a nyelvórák, a hitoktatás, az ifjúsági munka. Azt, hogy meddig maradnak Szombathelyen, hogy melyik hazai intézményben lesz nagyobb szükség a munkájukra, a tartományfőnök dönti el.