Hírek

2007.07.19. 02:29

Akkor szép a lakás, ha jó a szomszédság

Körmend - Hatan éltek egy garzonban, még fürdőszoba sem volt, persze hogy boldogan költöztek be az Ady utcai tágas bérlakásba. Két évet laktak ott. Már nem mernek visszamenni.

Németh Zoltán

Telefon a szerkesztőségben, kellemes női hang. Egy családra szeretné felhívni a figyelmünket: dolgos, rendes família, mondja, három gyerekkel - közülük kettő még otthon lakik. A hölgy félti őket. Volt lakásuk, de egy fatális félreértés nyomán olyan fenyegetetté vált a helyzetük, hogy jobbnak látták, ha mindenüket hátrahagyva elmenekülnek.

Kedden délután különösen csendes a körmendi Ady utca. A földszintes családi házakkal szemben háromszintes, barna épületek, melyek egykor szépek voltak, korszerűnek számítottak. Ma ingatlanpiaci értékük, ha áruba bocsátaná őket az önkormányzat, valószínűleg alacsony lenne. Azok közül ugyanis, akiknek van néhány millió forintjuk saját lakásra, kevesen költöznének olyan lépcsőházba, aminek a falán a postaládák felfeszegetve, a közös helyiségek ablakai sorra betörve, ajtóik leszedve. Ami mozdítható volt, az eltűnt innen, aztán valahol újrahasznosult...

Akad mégis, aki nagyon boldog, hogy idejöhet. A legszebb napja volt a beköltözés dátuma annak a családnak is, amelyért a jó szándékú telefonáló aggódott. Egy közmű nélküli, huszonhat négyzetméteres odúból érkeztek. Hatan laktak ott rettenetes körülmények között, aztán a legidősebb meglelte élete párját, és jött még két gyerek - szerencsére addigra a két másik testvér, a szülők és a nagymama már megkapta a hivatalos okiratot: övék az Ady Endre u. 2. egyik kétszobás, étkezős, fürdőszobás, közművel ellátott lakása. Ünnepnap volt, kétségtelen.

- Beköltöztünk, amint csak lehetett - meséli az asszony. - Felújítottunk mindent, rengeteg pénzt költöttünk rá, többször kifestettünk, bebútoroztunk, nagyon boldogok voltunk. A szomszédságnak is örültünk: távoli rokonaink is laktak a házban.

Az Ady utcai magas épületek közül két bogárfekete szemű kislány bámulja érdeklődve az idegent. Ismerték-e a családot, amelyik most költözött el innen, kérdezem. Bólogatnak, igen, azt is tudják, hova hurcolkodtak. És miért költöztek el? Megvonják a vállukat. Szeretném megtalálni őket, mondom. Egyikük kedvesen felajánlja: felmegy, megkérdezi apukától a telefonszámukat, úgy biztosan könnyebb dolgom lesz. Lent várok. Apuka nem jön vele. Már kitöröltük a számot - hozza a hírt a kislány. Meg különben is, nem kell nekünk beleártanunk magunkat az ilyesmibe - vonja meg a vállát. Ez nagyon felnőttesen hangzik... Elkísérnek az autóig. Ők szeretnek itt lakni, mondják. A lakás tágas, sok a gyerek, van kivel játszani, mi kéne még?! Kedvesek és ártatlanok.

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

Kedden délután különösen csendes a körmendi Ady utca. A földszintes családi házakkal szemben háromszintes, barna épületek, melyek egykor szépek voltak, korszerűnek számítottak. Ma ingatlanpiaci értékük, ha áruba bocsátaná őket az önkormányzat, valószínűleg alacsony lenne. Azok közül ugyanis, akiknek van néhány millió forintjuk saját lakásra, kevesen költöznének olyan lépcsőházba, aminek a falán a postaládák felfeszegetve, a közös helyiségek ablakai sorra betörve, ajtóik leszedve. Ami mozdítható volt, az eltűnt innen, aztán valahol újrahasznosult...

Akad mégis, aki nagyon boldog, hogy idejöhet. A legszebb napja volt a beköltözés dátuma annak a családnak is, amelyért a jó szándékú telefonáló aggódott. Egy közmű nélküli, huszonhat négyzetméteres odúból érkeztek. Hatan laktak ott rettenetes körülmények között, aztán a legidősebb meglelte élete párját, és jött még két gyerek - szerencsére addigra a két másik testvér, a szülők és a nagymama már megkapta a hivatalos okiratot: övék az Ady Endre u. 2. egyik kétszobás, étkezős, fürdőszobás, közművel ellátott lakása. Ünnepnap volt, kétségtelen.

- Beköltöztünk, amint csak lehetett - meséli az asszony. - Felújítottunk mindent, rengeteg pénzt költöttünk rá, többször kifestettünk, bebútoroztunk, nagyon boldogok voltunk. A szomszédságnak is örültünk: távoli rokonaink is laktak a házban.

Az Ady utcai magas épületek közül két bogárfekete szemű kislány bámulja érdeklődve az idegent. Ismerték-e a családot, amelyik most költözött el innen, kérdezem. Bólogatnak, igen, azt is tudják, hova hurcolkodtak. És miért költöztek el? Megvonják a vállukat. Szeretném megtalálni őket, mondom. Egyikük kedvesen felajánlja: felmegy, megkérdezi apukától a telefonszámukat, úgy biztosan könnyebb dolgom lesz. Lent várok. Apuka nem jön vele. Már kitöröltük a számot - hozza a hírt a kislány. Meg különben is, nem kell nekünk beleártanunk magunkat az ilyesmibe - vonja meg a vállát. Ez nagyon felnőttesen hangzik... Elkísérnek az autóig. Ők szeretnek itt lakni, mondják. A lakás tágas, sok a gyerek, van kivel játszani, mi kéne még?! Kedvesek és ártatlanok.

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

Kedden délután különösen csendes a körmendi Ady utca. A földszintes családi házakkal szemben háromszintes, barna épületek, melyek egykor szépek voltak, korszerűnek számítottak. Ma ingatlanpiaci értékük, ha áruba bocsátaná őket az önkormányzat, valószínűleg alacsony lenne. Azok közül ugyanis, akiknek van néhány millió forintjuk saját lakásra, kevesen költöznének olyan lépcsőházba, aminek a falán a postaládák felfeszegetve, a közös helyiségek ablakai sorra betörve, ajtóik leszedve. Ami mozdítható volt, az eltűnt innen, aztán valahol újrahasznosult...

Akad mégis, aki nagyon boldog, hogy idejöhet. A legszebb napja volt a beköltözés dátuma annak a családnak is, amelyért a jó szándékú telefonáló aggódott. Egy közmű nélküli, huszonhat négyzetméteres odúból érkeztek. Hatan laktak ott rettenetes körülmények között, aztán a legidősebb meglelte élete párját, és jött még két gyerek - szerencsére addigra a két másik testvér, a szülők és a nagymama már megkapta a hivatalos okiratot: övék az Ady Endre u. 2. egyik kétszobás, étkezős, fürdőszobás, közművel ellátott lakása. Ünnepnap volt, kétségtelen.

- Beköltöztünk, amint csak lehetett - meséli az asszony. - Felújítottunk mindent, rengeteg pénzt költöttünk rá, többször kifestettünk, bebútoroztunk, nagyon boldogok voltunk. A szomszédságnak is örültünk: távoli rokonaink is laktak a házban.

Az Ady utcai magas épületek közül két bogárfekete szemű kislány bámulja érdeklődve az idegent. Ismerték-e a családot, amelyik most költözött el innen, kérdezem. Bólogatnak, igen, azt is tudják, hova hurcolkodtak. És miért költöztek el? Megvonják a vállukat. Szeretném megtalálni őket, mondom. Egyikük kedvesen felajánlja: felmegy, megkérdezi apukától a telefonszámukat, úgy biztosan könnyebb dolgom lesz. Lent várok. Apuka nem jön vele. Már kitöröltük a számot - hozza a hírt a kislány. Meg különben is, nem kell nekünk beleártanunk magunkat az ilyesmibe - vonja meg a vállát. Ez nagyon felnőttesen hangzik... Elkísérnek az autóig. Ők szeretnek itt lakni, mondják. A lakás tágas, sok a gyerek, van kivel játszani, mi kéne még?! Kedvesek és ártatlanok.

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

Akad mégis, aki nagyon boldog, hogy idejöhet. A legszebb napja volt a beköltözés dátuma annak a családnak is, amelyért a jó szándékú telefonáló aggódott. Egy közmű nélküli, huszonhat négyzetméteres odúból érkeztek. Hatan laktak ott rettenetes körülmények között, aztán a legidősebb meglelte élete párját, és jött még két gyerek - szerencsére addigra a két másik testvér, a szülők és a nagymama már megkapta a hivatalos okiratot: övék az Ady Endre u. 2. egyik kétszobás, étkezős, fürdőszobás, közművel ellátott lakása. Ünnepnap volt, kétségtelen.

- Beköltöztünk, amint csak lehetett - meséli az asszony. - Felújítottunk mindent, rengeteg pénzt költöttünk rá, többször kifestettünk, bebútoroztunk, nagyon boldogok voltunk. A szomszédságnak is örültünk: távoli rokonaink is laktak a házban.

Az Ady utcai magas épületek közül két bogárfekete szemű kislány bámulja érdeklődve az idegent. Ismerték-e a családot, amelyik most költözött el innen, kérdezem. Bólogatnak, igen, azt is tudják, hova hurcolkodtak. És miért költöztek el? Megvonják a vállukat. Szeretném megtalálni őket, mondom. Egyikük kedvesen felajánlja: felmegy, megkérdezi apukától a telefonszámukat, úgy biztosan könnyebb dolgom lesz. Lent várok. Apuka nem jön vele. Már kitöröltük a számot - hozza a hírt a kislány. Meg különben is, nem kell nekünk beleártanunk magunkat az ilyesmibe - vonja meg a vállát. Ez nagyon felnőttesen hangzik... Elkísérnek az autóig. Ők szeretnek itt lakni, mondják. A lakás tágas, sok a gyerek, van kivel játszani, mi kéne még?! Kedvesek és ártatlanok.

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

Akad mégis, aki nagyon boldog, hogy idejöhet. A legszebb napja volt a beköltözés dátuma annak a családnak is, amelyért a jó szándékú telefonáló aggódott. Egy közmű nélküli, huszonhat négyzetméteres odúból érkeztek. Hatan laktak ott rettenetes körülmények között, aztán a legidősebb meglelte élete párját, és jött még két gyerek - szerencsére addigra a két másik testvér, a szülők és a nagymama már megkapta a hivatalos okiratot: övék az Ady Endre u. 2. egyik kétszobás, étkezős, fürdőszobás, közművel ellátott lakása. Ünnepnap volt, kétségtelen.

- Beköltöztünk, amint csak lehetett - meséli az asszony. - Felújítottunk mindent, rengeteg pénzt költöttünk rá, többször kifestettünk, bebútoroztunk, nagyon boldogok voltunk. A szomszédságnak is örültünk: távoli rokonaink is laktak a házban.

Az Ady utcai magas épületek közül két bogárfekete szemű kislány bámulja érdeklődve az idegent. Ismerték-e a családot, amelyik most költözött el innen, kérdezem. Bólogatnak, igen, azt is tudják, hova hurcolkodtak. És miért költöztek el? Megvonják a vállukat. Szeretném megtalálni őket, mondom. Egyikük kedvesen felajánlja: felmegy, megkérdezi apukától a telefonszámukat, úgy biztosan könnyebb dolgom lesz. Lent várok. Apuka nem jön vele. Már kitöröltük a számot - hozza a hírt a kislány. Meg különben is, nem kell nekünk beleártanunk magunkat az ilyesmibe - vonja meg a vállát. Ez nagyon felnőttesen hangzik... Elkísérnek az autóig. Ők szeretnek itt lakni, mondják. A lakás tágas, sok a gyerek, van kivel játszani, mi kéne még?! Kedvesek és ártatlanok.

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

- Beköltöztünk, amint csak lehetett - meséli az asszony. - Felújítottunk mindent, rengeteg pénzt költöttünk rá, többször kifestettünk, bebútoroztunk, nagyon boldogok voltunk. A szomszédságnak is örültünk: távoli rokonaink is laktak a házban.

Az Ady utcai magas épületek közül két bogárfekete szemű kislány bámulja érdeklődve az idegent. Ismerték-e a családot, amelyik most költözött el innen, kérdezem. Bólogatnak, igen, azt is tudják, hova hurcolkodtak. És miért költöztek el? Megvonják a vállukat. Szeretném megtalálni őket, mondom. Egyikük kedvesen felajánlja: felmegy, megkérdezi apukától a telefonszámukat, úgy biztosan könnyebb dolgom lesz. Lent várok. Apuka nem jön vele. Már kitöröltük a számot - hozza a hírt a kislány. Meg különben is, nem kell nekünk beleártanunk magunkat az ilyesmibe - vonja meg a vállát. Ez nagyon felnőttesen hangzik... Elkísérnek az autóig. Ők szeretnek itt lakni, mondják. A lakás tágas, sok a gyerek, van kivel játszani, mi kéne még?! Kedvesek és ártatlanok.

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

- Beköltöztünk, amint csak lehetett - meséli az asszony. - Felújítottunk mindent, rengeteg pénzt költöttünk rá, többször kifestettünk, bebútoroztunk, nagyon boldogok voltunk. A szomszédságnak is örültünk: távoli rokonaink is laktak a házban.

Az Ady utcai magas épületek közül két bogárfekete szemű kislány bámulja érdeklődve az idegent. Ismerték-e a családot, amelyik most költözött el innen, kérdezem. Bólogatnak, igen, azt is tudják, hova hurcolkodtak. És miért költöztek el? Megvonják a vállukat. Szeretném megtalálni őket, mondom. Egyikük kedvesen felajánlja: felmegy, megkérdezi apukától a telefonszámukat, úgy biztosan könnyebb dolgom lesz. Lent várok. Apuka nem jön vele. Már kitöröltük a számot - hozza a hírt a kislány. Meg különben is, nem kell nekünk beleártanunk magunkat az ilyesmibe - vonja meg a vállát. Ez nagyon felnőttesen hangzik... Elkísérnek az autóig. Ők szeretnek itt lakni, mondják. A lakás tágas, sok a gyerek, van kivel játszani, mi kéne még?! Kedvesek és ártatlanok.

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

Az Ady utcai magas épületek közül két bogárfekete szemű kislány bámulja érdeklődve az idegent. Ismerték-e a családot, amelyik most költözött el innen, kérdezem. Bólogatnak, igen, azt is tudják, hova hurcolkodtak. És miért költöztek el? Megvonják a vállukat. Szeretném megtalálni őket, mondom. Egyikük kedvesen felajánlja: felmegy, megkérdezi apukától a telefonszámukat, úgy biztosan könnyebb dolgom lesz. Lent várok. Apuka nem jön vele. Már kitöröltük a számot - hozza a hírt a kislány. Meg különben is, nem kell nekünk beleártanunk magunkat az ilyesmibe - vonja meg a vállát. Ez nagyon felnőttesen hangzik... Elkísérnek az autóig. Ők szeretnek itt lakni, mondják. A lakás tágas, sok a gyerek, van kivel játszani, mi kéne még?! Kedvesek és ártatlanok.

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

Az Ady utcai magas épületek közül két bogárfekete szemű kislány bámulja érdeklődve az idegent. Ismerték-e a családot, amelyik most költözött el innen, kérdezem. Bólogatnak, igen, azt is tudják, hova hurcolkodtak. És miért költöztek el? Megvonják a vállukat. Szeretném megtalálni őket, mondom. Egyikük kedvesen felajánlja: felmegy, megkérdezi apukától a telefonszámukat, úgy biztosan könnyebb dolgom lesz. Lent várok. Apuka nem jön vele. Már kitöröltük a számot - hozza a hírt a kislány. Meg különben is, nem kell nekünk beleártanunk magunkat az ilyesmibe - vonja meg a vállát. Ez nagyon felnőttesen hangzik... Elkísérnek az autóig. Ők szeretnek itt lakni, mondják. A lakás tágas, sok a gyerek, van kivel játszani, mi kéne még?! Kedvesek és ártatlanok.

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

Hatalmas a kontraszt az Ady utca és az új társasházi negyed között, ahova a szóban forgó család költözött. Ők úgy fogalmazzák meg: menekültek. Mert sajnos félreértés történt...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

- Valaki feljelentést tett, hogy a lépcsőházunk lakói lopják az áramot: drótokkal vezetik be a közös helyiségekből az olyan lakásokba, ahonnan már kikapcsolta a szolgáltató, mert rengeteg tartozást halmoztak fel - sóhajt a családfő. - Az önkormányzat képviselője ki is jött egy rendőrrel. Mivel egyedül nekünk működött a csengőnk az épületben, hozzánk jöttek. Én akkor nem voltam otthon, majd az asszony elmondja...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

- Becsengettek, és azt kérdezték, hogy merre vannak a lakók. Mondtam, nem tudom, nem is igen beszéltünk velük, hiszen csak köszönőviszonyban voltunk a többiekkel, néha adtunk nekik ezt-azt, ha kértek, ennyi. Szóval nem mondtam semmit, mégis hamar híre ment, hogy beszéltem velük. Ahogy elmentek, lett ám nagy kiabálás! Azt ordították, spicli vagyok, hogy én jelentettem fel őket. Pedig nem. Azóta nem volt egy perc nyugtunk sem.

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

A törékeny asszony ez után az eset után alig mert kimozdulni a lakásból. Ő lett a kinevezett bűnbak. A szomszédokkal semmi sem történt: nem lakoltatták ki őket, nem büntettek meg senkit, mivel nem volt egyértelműen bizonyítható a bűncselekmény. Ha kilépett, mégis kiabáltak rá. Egyszer százszázalékosan lerokkantosított, beteg lányával bevásárolni indult, ám körbeállták őket a szomszédok, és beszorították a lépcsőház egyik sarkába. Szerencsére akadt akkor valaki, aki megvédte őket. Visszarohantak a lakásba, magukra zárták az ajtót, majd mikor csend lett, kilopakodtak, fogták a bicikliket, és a nagyobb lányhoz menekültek - vissza a közmű nélküli garzonba. Még ruhát sem vittek magukkal, csak a sziklaszilárd elhatározást, hogy ide többet nem jönnek vissza. A férfi lopakodott be a saját lakásukba hajnalonként, hogy elhozza a legszükségesebb dolgokat. A biciklije kerekeit így is kiszúrták, őt megfenyegették.

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy mivel magánlakás - drága. Több mint húszezer forinttal többet fizetnek havonta érte, mintha még mindig önkormányzati bérlakásban élnének. Most még bírják, de mi lesz később?! Ráadásul, mivel nem adták le az Ady utcait, a számlájuk ott is pörög: ki kell fizetniük a bérleti díjat, a közművek alapdíjait akkor is, ha nem laknak ott.

- Többször kijöttek az önkormányzattól, próbáltak meggyőzni, hogy béküljünk meg a szomszédokkal, maradjunk a lakásban - így a férj. - Rajtunk nem múlna, mégsem megy sajnos. A feleségem túl van egy idegösszeroppanáson, ki sem mer mozdulni itthonról. Abban bízunk, hogy elcserélik nekünk egy hasonlóra, amiből valakit kilakoltattak, vagy másként, de üresen áll. Úgy tudjuk, több ilyen is van éppen a városban. Azt se bánjuk, ha kisebb lesz, csak legyen. A miénk is elhagyatott most. A szomszédok már kérték a kulcsot, de nem adtuk. Azért csak a miénk, ha nem lakhatunk benne, akkor is. Nem csodálom, hogy szeretnék. Nagyon jó kis lakás, az biztos, pláne mióta rendbe tettük. Sokan pályáznak rá...

Megyünk a gyönyörű és tiszta lépcsőházban, az asszonykán látszik, mennyire büszke új otthonukra. A lakás, bár kisebb, mint amit otthagytak, gyönyörű: tiszta, igényesen berendezett, modern albérlet. Szeretik, persze, csak az a baj, hogy

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!