Az alkotás belső szükségszerűség - Dr. Gálig Zoltánnal, a Képtár igazgatójával beszélgettünk

Mi a Képtár fő profilja? Csemegézik abból a színes gyümölcsöstálból, amely a mai képzőművészet helyzetét jellemzi, vagy próbál választani belőle?

Egyszerre mind a kettő. Csemegézés, mert mindenből a legízletesebbet szeretjük választani. Nagy a választék, sok a jó tehetség, a jó alkotó. Mi ehhez tudunk feltételeket biztosítani, korszerű körülmények között. Egy dolog, hogy valakinek az otthonában van néhány kép, de itt meg lehet mutatni egymás mellett mindent, és ez nagyon hasznos az alkotónak is. Gondolkodási eljárás is a kiállítás művelete. Az a fő célkitűzésünk, hogy aki akar, és tehetséges, az mutatkozzon be itt. A kiállítók számát tekintve ez korlátozott lehetőség, de azért évente olyan 15-20 kiállítást rendezünk.

Az Ars Pannonica Biennáléra csak profi alkotók jelentkezhettek. Egyébként a Képtár igyekszik felkarolni az amatőr tehetségeket is?

Egy ideje az, hogy profi és amatőr nem olyan határozottan elkülöníthető, már csak azért sem, mert sok olyan hivatásos van, aki nem végzett egyetemet, főiskolát.  Ettől függetlenül nem feltétel, hogy profi legyen.  Néhány éve például, a Múzeumok éjszakáján volt egy olyan programunk, hogy bárki kiállíthatott, elhozhatta a művét, még az is, aki amatőrnek sem számít. Szükség van rá, hogy a szakma figyelemmel kísérhesse egymást. Belső szükségszerűség dolgozni, rajzolni, festeni. Szerencsére folyamatosan újratermelődik azoknak a tábora, akik a hagyományos technikával, ecsettel, ceruzával dolgoznak. Az embernek bent van az ösztöneiben, hogy kézzel, manuálisan csináljon valamit.

Hogyan próbál a Képtár utat találni az egyetemisták felé?

A Képtár és az egyetem között egyezmény van.  A megállapodás keretében konferenciák, előadások kiállítások vannak itt, továbbá tavaly itt volt a diploma kiállítás is. Az országban nincs még egy ilyen helyzet, hogy egy egyetemnek a művészeti kara, olyan kiállítóhellyel rendelkezik, mely országos szintű.  Ez egy olyan adottság, amit tovább lehetne fokozni, például meghívni más egyetemeket, hogy egy fesztivál keretében mások is bemutatkozhassanak.  A képzőművészetes hallgatok, gyakran látogatnak el a Képtárba, s rendszeresen használják annak szakkönyvtárát is.

Ez a II. Biennále. Más, mint a tavalyi?

Többen jelentkeztek, de hogy jobb-e, vagy rosszabb-e az egy kritikusnak kell megítélnie. Ha megrendezünk egy kiállítást, azt objektív módon tesszük, nem minősítjük. De azt gondolom, hogy valahol hasonló az előzőhöz. A műfaj kötött volt, festészet, szobrászat, grafika, ezért nem lehetett váratlan insallációt, vagy videót bemutatni.  Az anyagi helyzet sajnos az idén nem tette lehetővé, hogy katalógust vezessünk, most annyit tudtunk tenni, hogy mindenkit feltettünk a honlapra.

Milyen feltételekkel lehetett jelentkezni?

Témabeli megkötés nem volt, csupán annyi, hogy az alkotó a dunántúli régióból származzon, illetve vagy tagja legyen az Iparművészeti Szövetségnek, vagy az Alkotó Művészek Egyesületének, illetve legyen szakegyetemi végzettsége, vagy hallgatói jogviszonya.

Milyen szempontból esett a választás a nyertesekre?

Az a legjobb, aki a választott témából, technikából a maximumot tudta kihozni. S nagyon fontos, hogy több száz közül észrevehessen venni a művet, anélkül, hogy ráirányítanák a figyelmet.

Nagyon sokszínű a kiállítás. Elsőre nem sok a közös bennük. Mi köti össze őket mégis?

Jellemző, hogy mindenki más stílusban dolgozik, mindenki külön világ, teljesen egyéni, különböző látásmóddal. Nekünk nézőknek az a feladatunk, hogy megfejtsük ezeket.