A kávégép esztétikája – Interjú Frei Tamással

Honnan származik a kávé iránti szeretete?
A riporteri pályám elején nagyon imádtam Dél-Amerikát. Az idők folyamán mindig változott, hogy a Föld melyik területe ejtett éppen rabul, egy időben Ázsia-rajongó voltam, most meg Afrikát szeretem nagyon. De még a kilencvenes évek elején minden lehetőséget megragadtam, hogy elmenjek Dél-Amerikába. Kávéztam már régebben is, főleg ha vizsgaidőszakom volt, de konkrétan emlékszem az első érdekes élményemre. Kolumbiában voltam először igazi kávéültetvényen, ott kóstoltam egy nagyon különleges, frissen szárított, pörkölt és főzött dél-amerikai kávét, amit enyhén karamellizálva, olvasztott cukorral főznek indián recept szerint a hegyekben. Ez akkora élmény volt, hogy ott azonnal rabul ejtett a kávé.

Onnantól akárhol jártam a világban, amikor befejeztük a forgatást, és szabadidőm volt, mindig elmentem a különleges kávéházakba, mert azokat meg kellett néznem. Igazából, ha egy mélyebb választ adnék erre a kérdésre, olyat amit eddig még nem mondtam, akkor azért varázsolt el - de lehet, hogy ez csak egy utólagos ideológia -, mert a kávézás egy nagyon komplex dolog. Ha akarod, akkor benne van az igazságos kereskedelem kérdése, vagy a harmadik világ, sőt az egész mai globális világ problémaköre. A kávéházak építésénél pedig szóba jöhet az architektúrától fogva, a belsőépítészeten, a berendezésen keresztül, egészen a kávéskészlet és a kávégép esztétikájáig minden.

Mikor indult a Café Frei hálózat?
Három éve Budapesten, de két évet vett igénybe ennek az előkészítése. Azóta sokat fejlődtünk, és ha visszatekintünk, nagy utat jártunk be az elmúlt három év alatt.

Miért pont Szombathelyen nyílt meg a legújabb Café Frei?
Azok a kávézóink, amelyek nem Budapesten vannak - mint a szombathelyi - a klasszikus franchise rendszerben üzemelnek. Azt látjuk, hogy nagyon nagy az eltérés a magyar városok között, és a mi kávéház láncolatunk nem olyan merev, mint a legtöbb globális hálózat. A világ ennél sokszínűbb, rugalmasnak kell lenni. Tehát Szombathelyen a szombathelyi igényeknek megfelelő a Café Frei. Az a mi cégfilozófiánk, hogy modern, trendi módon a vidéki nagyvárosokba be kell engedni a helyi közösséget. Szeretnénk kifejezetten inspirálni azt, hogy ilyen események történjenek, mint itt Szombathelyen a Színház szerda. Azt már én nem fogom megmondani, hogy kik beszélgessenek, vagy hogy mi legyen kiállítva a falon. Ez már a helyi partnereink feladata. Például, van olyan Café Frei, ahol latin tánciskola van.

Hogyan teltek az egyetemi évei?
Sok helyen tanultam. Tulajdonképpen régész szerettem volna lenni, de volt egy kiábrándító élményem egy régésztáborban. Azóta sokat forgattam régészekkel, és mégiscsak olyan érdekesnek találom, mint amilyennek kissrác koromban gondoltam. Azonban végül jogi egyetemen kezdtem el tanulni Budapesten, de - bocsássa meg nekem minden jogászhallgató - nekem az nem volt izgalmas. Akkoriban kezdtem el az ifjúsági rádióban dolgozni. Sokszor kérdezték már meg, hogy hogyan kerültem oda, de nem tudom pontosan. Valószínűleg, ahogy az egyetemre mentem, a rádió épülete mellett sétáltam el. A rádiózást azonban érdekesnek találtam, és megkedvelt az ifjúsági osztály vezetője, aki közölte, hogy ha én újságíró szeretnék lenni, akkor tanuljak nyelveket és nemzetközi kapcsolatot.

Ezután jelentkeztem Moszkvába, akkoriban oda lehetett menni nyelvet tanulni. A rendszerváltás után kaptam egy ösztöndíjat Washingtonba. Ezt követően a német nyelvtudásom miatt Svájcba mehettem, ahonnan aztán folyamatosan pályázgattam amerikai ösztöndíjakra. Végül felvettek a Tenessee Állami Egyetemre. Azt is lehet mondani, hogy hét évig jártam a világban. De már a moszkvai tanulmányaim idején is kapcsolatban maradtam a Magyar Rádióval.

Milyen tanácsot tudna adni a mostani kommunikáció szakos hallgatóknak?
Azt gondolom, hogy jól kell tudni nyelveket, és el kell menni külföldre tanulni, dolgozni, kicsit belekóstolni más országok életébe. Nyitottnak kell lenni a világra, olvasni nemzetközi lapokat, és nézni külföldi csatornákat. Most a francia-olasz határon élek, vagyis az életem nagy része ott zajlik, és egy egész más világról olvasok a Le Monde-ban és a New York Times-ban, mint a magyar újságokban, honlapokon. Tehát az első számú tanácsom, hogy az ember egy-kettő idegen nyelven ugyanolyan tempóban tudjon beszélni, írni, olvasni, gondolkodni, mint az anyanyelén. Ez kell ahhoz, hogy valóban részei legyünk a világnak, és ahogy telnek az évek, egyre többet értünk meg abból, ami körülvesz minket.

Milyen volt bejárni szinte az egész világot?
Nagyon klassz, és én járom is a mai napig. Teljesen mindegy, hogy rádiós sporttudósítóként vagy tévésként. Egyrészt a kávéházak miatt is utazom ültetvényekre, de a regényírás mellett elkezdtem tudósítani is, hogy eljussak érdekes helyekre. A Cannes-i Filmfesztiváltól kezdve, a Monte Carlo-i Grand Prix-ig, vagy a Milanoi Fashion Week-ig mindenhol ott vagyok. Ebbe annyira beleszerettem, hogy mindig kitalálom, hogyan juthatok el különleges országokba és érdekes emberek közé. Így folyton új impulzusok érnek, és az ember ebből táplálkozik.

Van esetleg kedvenc helye a világban?
Mindig az ahol lakom, most éppen Nizza. Jelenleg kétlaki életet élek, ingázok Franciaország és Magyarország között. Több oka is van, hogy Nizza-ban lakom. Egyrészt a kávézóvilág miatt, másrészt nagyon szeretem azt a francia-olasz határon, hogy a francia paradicsom árus tud olaszul és angolul is, tehát az egyszerű paraszt ember is három nyelven beszél. Ez zseniális, és ettől az egésznek a levegője más lesz. Sok ilyen pontja van a világnak, ahol több nyelv találkozik, és nagyon izgalmasak ezek a helyek. Még Svájcban szerettem bele a többnyelvű kultúrákba. Imádtam azt, hogy ültünk Bernben egy asztalnál, és németül folyt a társalgás, de ha leült hozzánk valaki Genfből, akkor mindenki azonnal franciára váltott. Amikor pedig az angol munkatárs is csatlakozott, akkor angolul beszélgettünk tovább. Eddig azt tapasztaltam, hogy az olyan emberek, akik többnyelvű kultúrában nőnek fel, sokkal nyitottabbak, befogadóbbak.

Mivel foglalkozik most?
Az időm megoszlik fele-fele arányban a kávéház üzemeltetés és a regényírás között. Most fejeztem be az első könyvem. A Megmentő egy Bourne-rejtély szerű kalandregény, magyar főszereplővel, aki megjárta a francia idegenlégiót is. Titokban azt mondtam magamnak, hogy ha sikeres lesz a könyvem, akkor jöhet a folytatás. Szerencsére kíváncsiak az olvasók a regényíró Frei Tamásra is.