Liftzene a mennyországban

Én nem hiszek abban az Istenben, amit a különféle egyházak álmodtak meg, ahogy fehér lepedőbe csavarva, hatalmas ősz szakálla mögül jóságos mosolyokat küld felénk, és mindenkinek megbocsájt a végén. Nem vagyok ateista, mert gondolom (illetve remélem), hogy van egy megmagyarázhatatlan felsőbb hatalom, amivel kapcsolatba lehet lépni. Nem az imádkozás, hanem például a művészetek útján.

Legtöbbször zenehallgatás közben jövök rá, hogy aki ezt meg azt a dolgot írta, az biztosan kapcsolatban állt valamivel, ami felülről osztotta meg vele érzéseit. Mindig ezt érzem, mikor Thomas Tallis zenéjét hallgatom.

Thomas Tallis angol komponista volt az 1500-as években. A reneszánsz vokális muzsika legnagyobb csodáit követte el a királyi udvar szolgálatában. Olyan antennával rendelkezett, amivel kapcsolatba tudott lépni az általa elképzelt Istennel, és ezt a zene útján közvetíteni tudta az embereknek is. Pedig abban az időben Anglia vallási élete leginkább egy gyors teniszmeccshez hasonlított, egyszer a katolikusoknál, egyszer a protestánsoknál volt a szerva. Úgy látszik, Istent ez nemigen zaklatta fel, mert Tallison keresztül mindig megüzente éppen aktuális véleményét. Az egyház akkora már régen képtelenné vált arra, hogy ellássa ezt a feladatot.

Thomas Tallis zenéjének befogadásához nincsen szükség előtanulmányokra. Muzsikája mindenki számára nyitott és élvezhető, aki meg akarja tapasztalni azt az élményt, mikor kicsit közelebb kerül valamihez, amit nem biztos, hogy szavakba tudna önteni. Mindenkit arra bíztatok, hogy éljen ezzel a nem mindennapi lehetőséggel.
Munkái közül talán a Spem in Alium című motetta a legfontosabb (latinul, mert akkor éppen a katolikusoknál volt a labda). Ennek a gigantikus, 40 (!) szólamra írt műnek olyan hihetetlen ereje van, hogy az ember csak hallgatja, és a vége után nem igazán képes megszólalni. Ha csak ezt az egy művet írta volna, akkor is belefért volna a legnagyobb zeneszerzők csapatába. De szerencsére nem csak ezt az egyet írta.

Itt van mondjuk a Jeremiás siralmai című két tételes darab. Az első rész egy méltóságteljes dallammal indít, ami csodálatosan fonódik össze a folyamatosan megszülető új testvéreivel. Aztán mikor már nem képes tovább fokozódni, egy szép akkordban zárul le, majd lélegzetvételnyi szünet után folytatódik a következő egységgel. A Jeremiásban, valahol az első tétel felénél megtörténik az, amit tényleg nem lehet leírni, elég, ha azt mondom, hogy ott jelenik meg Isten, vagy valami hasonló. Ahogyan az előző, borongós és melankolikus fázis lezárul, és utána egy hihetetlen, földöntúli nyugalmat sugárzó, kánonszerűen építkező rész következik, az véleményem szerint maga a csoda.

Tallis nemcsak a nagyobb és komolyabb hangvételű művekről volt híres. Egyszerűbb dolgokat is komponált, ezek közül az If ye love me című darabot szeretem a legjobban. Bár imádom Bachot, és tudom, hogy ilyet mondani szentségtörés, mégis azt állítom, hogy ez a korál fölülmúlja a barokk mester hasonló műfajban alkotott munkáit. A korál egyszerűsége miatt a komolyzenére kevésbé fogékonyabb zenehallgatót is jobban meg tudja érinteni, nem véletlenül nevezték népéneknek. Az If ye love me is olyan, mint egy felülről jövő nyugtató ígéret: ha szeretsz és követsz engem, semmitől nem kell félned. Ilyen egyszerű. Valahogyan érzed, hogy megbízhatsz ebben a valamiben, sokkal őszintébb az emberi szavaknál.

Tallis muzsikája a fentiek ellenére nem bizonyíték semmire sem. Nem állítom, hogy ezen keresztül bármilyen természetfeletti dologgal fogunk találkozni. Sok mindenben nem vagyok biztos, de abban igen, ha létezik mennyország, és létezik egy lift, amivel odajuthatunk, akkor abban a liftben a Spem in alium fog szólni, Thomas Tallistól.
Utóirat: Egy egészen jó Thomas Tallis válogatáslemez található a forrásközpontban, úgyhogy hajrá!