A békekötések művészete - Az uralkodók akár össze is verekedtek hajdan egy tárgyaláson

A történész alapműve A béke története, amely a békekötés művészetének fejlődéstörténetét mutatja be. A könyv elnyerte a Francia Akadémia nagydíját, amit Jean-Pierre Bois novemberben, a Szent Márton nap előestéjén vehet át.

Bois úr A békekötés művészete címmel Vasváron a felnőtteknek tartott előadását Magyarországon még egyszer hallhatják az érdeklődők: jövő héten Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián. Hogy Vasvár a professzor figyelmének terében kitüntetett szerepet kap, annak az az oka, hogy ez az egyetlen olyan magyar város, ahol nemzetközi békét kötöttek. A professzor magyarul is tanul, magyarul köszöntötte az előadás résztvevőit, és magyarul mondta el, hogy a nyelvünk milyen nehéz.

A hadtörténész számára nagyon szimpatikus téma a béke, mert a háborúkat ezzel zárták le. Az emberek rengeteg békét kötöttek a világtörténelem során, de mindig elrontották, mindig újrakezdték a háborút. A filozófusok célja mindig az univerzális béke volt, a békekötés művészetét mindig tökéletesítették.

A kezdet a 15. század, amikor Európában kialakultak az államkezdemények, és egymással komoly tárgyalásokat folytattak a békekötés területén. Fontos cselekvő személyek voltak ebben az uralkodók (királyok, császárok), a békekötés aláírói. Mellettük jelentős szerepet játszottak a diplomaták, a szerződések megszövegezői, és az utópista filozófusok, akik megálmodták az örök béketervezeteket, melyek nem valósultak meg soha, de hatással voltak a létrejövő megállapodásokra.

Bármilyen meglepő, kezdetben a királyok magánügye volt a békekötés, a szerződésekben akaratukat szinte korlátlanul érvényesítették. A 14-19. század idején a békék jellegzetessége volt, hogy vallásos szövegeket írtak, istenre hivatkozással. A vasvári béke kivétel, ebben nem hivatkozhattak istenre, hiszen a törökkel kötötték.

A békekötések barátsági szerződések is voltak egyben, vagyis a két uralkodó megfogadta, hogy barátságban él tovább. Mivel a barátság a családban lehet a legnagyobb, a békeszerződések előirányoztak egy-egy házasságot is az érintett uralkodók gyerekei között. Ez tovább erősíti a békekötés személyes és magán jellegét. Mivel a családon belül akadtak örökösödési gondok, sérelmek, a szerződések utolsó cikkelyében mindig leírták, hogy a felek minden korábbi sérelmet semmisnek tekintenek, elfelejtenek. Ez a 20. század embere számára is felvet egy komoly morális kérdést: mi gyakran arra használjuk az emlékezetünket, hogy régi sérelmeket melengetünk, és azokból kultuszt építünk.

Az uralkodók a békekötésekkor személyesen találkoztak. Nem beszélték egymás nyelvét, próbáltak latinul megegyezni. Előfordult, hogy meg nem értés oda vezetett, hogy az uralkodók a békekötéskor birkózni kezdtek, összeverekedtek. Például I. Ferenc és VIII. Henrik egy francia-angol béketárgyaláson egymásnak estek.

Később a békekötések tartalma, hangsúlya a családi, személyes kérdésekről áttevődött a politikára, már a területekről volt szó inkább: „én neked adom ezt és ezt a területet, te nekem adod azt és azt.” A 16. század folyamán kezdték a béketárgyalásokat diplomatákra bízni, mikor kialakult ez a szakma, ezután az uralkodók már személyesen nem találkoztak. A diplomaták jól beszélték a nyelveket, a latint, az angolt, a franciát, nem voltak olyan türelmetlenek, mint az uralkodók, voltak jogi, történelmi ismereteik, jól megismerték egymást. Kialakult egy társasági etikett, a tárgyalási szabályok sora, volt bőven idejük, hiszen ez volt a feladatuk, munkájuk,  így ők könnyebben meg tudtak egyezni, már nem került sor birkózásra. Egy kényes tényezője volt már akkor is a szakmának: az uralkodó bármikor megszabadulhatott a diplomatájától