Staféta Pál Ferenccel

- Ez a kérdés mostanában elég gyakran hangzik el különböző fórumokon. Aktualitását az adja, hogy korunkban sajnos az aktív közösségi élet meglehetősen ritka. Pedig belső - gyakran kimondatlan - igényünk lenne rá, hiszen az ember alapvetően társas lény. A papíron aktív egyesületek, alapítványok s egyéb civil szervezetek száma persze nagy. De a szó valódi értelmében véve ezek meglehetősen ritkán működnek közösségként. Nálunk valahogy bizonyos dolgok fordítva vannak. Először "lepapírozzuk", hogyan működik valami, aztán próbáljuk csak megteremteni. Ez így nem jól van. Egyre inkább azt látom, úgy hiszem, hogy közösséget csupán csak akarattal, esetleg pénzzel nem lehet teremteni. Ahhoz kell valami plusz. Kell valami katalizátor, aminek hatására az emberek egymás felé fordulnak, s képesek áldozatot vállalni adott célokért, esetleg eszmékért. Ez a katalizátor lehet tárgy, szellemiség, de lehet akár egy hiteles személy is. Szerintem ilyen katalizátorból van manapság kevés. A nemrégiben elhunyt Miszori Zoltán atya például kiválóan tudta ezt a szerepet betölteni. De erre születni kell. Keresni kell ezeket a katalizátorokat, de ami még fontosabb, meg kell becsülnünk ezeket, mert a katalizátorszerep nem feltétlenül dicsőség: sokkal inkább áldozat.

Dr. Zágorhidi Czigány Balázstól, a Vas Megyei Kormányhivatal Kulturális Örökségvédelmi Irodájának vezetőjétől kérdezem: Mit tenne a falfirkálókkal?