Jim Morrison még ma is meggyújtja azt a bizonyos tüzet

1968 júliusa, Hollywood Bowl. Egy srác a torka szakadtából üvölt. Aztán a verseit mondja a lüktető zenére. Még annyi idősnek se néznénk, mint amennyi. A közeliket elnézve a bajsza szinte csak pelyhedzik. Pedig már 25, és 28 sohasem lesz. A hang, ami a torkából kijön, kortalan, örök és földöntúli.

A színpadot alig pár lámpa világítja meg, a felvételek sokszor homályosak, az operatőrök akkorákat „kaszálnak” a kamerával, hogy mai kollégáik elsírnák magukat a látványtól. De kit érdekel. Mutasd az utat a legközelebbi whiskey bárhoz, Jim Morrison, mutasd, legyen Alabamában vagy a Holdon...

És az elmaradhatatlan Light my fire, aminek magyar fordítását (a refrénben „gyere, babám, lobbants lángra”) sose fogjuk megbocsátani Hobónak. Morrison meggyújtotta azt a tüzet. A közönségből valaki csillagszórót dobott a szám alatt a színpadra, mi épp csak a jellegzetes szagot nem éreztük a nézőtéren, szerda este, amikor ott voltunk ezen a 45 év előtti koncerten – a Savaria moziban.

It’s all over for the unkown soldier, mindennek vége az ismeretlen katona számára... A hangszerekből mintha egy lövés dörrenne. Morrison lezuhan, a színpadon fekve folytatja.

This is the end, ez a vég... lefut a végefőcím, szedelőzkődünk, Woodstock füvéről beszélünk, és eldöntjük: március 19-én megyünk újra, akkor másik óriás, Jimi Hendrix vár majd ránk.