2013.02.03. 15:30
Volt egyszer egy filmszemle
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Magyar Filmszemle. Igencsak kedvelték a világon. Volt idő, amikor a nagy testvér, a Cannes-i előjátékának tartották.
Annyiban biztosan az volt, hogy sok kritikust fel is izgatott rendesen. De odafigyelt rá Róma, Berlin, Los Angeles, Velence és persze nagyon is a még vörös Moszkva, Varsó, Bukarest. Több mint négy évtizedet élt és nagyképűség nélkül állítható, hogy mindig örökifjú maradt.
A felvétel a 42. filmszemlén készült, a Puskin moziban - Kiürülnek a széksorok? (Fotó: Benkő Sándor)
Ez a filmszemle mindenkinek hozott valamit a konyhára. A filmeseknek elsősorban munkát. Amíg volt a gondolatra igény, szellemi próbatételt is jelentett. A kritikusok meg beleláthattak egy sajátos társadalmi képződménybe, a magyaréba, amely sok szempontból tényleg egyedi Európában. Már csak a nyelve miatt is.
Hozott jócskán a politikának is, hiszen a szocializmus korában ez volt a kirakat; lám, nálunk ezt is lehet (Jancsó, Jeles, Gazdag). A rendszerváltás után valami megzakkant, s bár jöttek az ifjú Törökök (Moszkva tér), a lendület egyre fogyott. Sajnos, a filmszakmai szervezetek az éppen soros mának és nem a jövőnek éltek. Semmiféle B, vagy C tervük nem létezett vész esetére. A vész pedig eljött, mondhatni A torinói ló húzta be a szakma szín(kín)padára. Tarr Béla levetkőzve esztétikai mibenlétét, túllépve szakmai keretein, a közélet (politika) útjára lépett-tévedt. Innentől tiszta volt, hogy a jelenlegi kultúrpolitika (kultpol) másban gondolkodik. Még akkor is, ha éppenséggel nem másban érdekelt.
Szóval tetszettek volna tárgyalni egymással, kedves politikus-filmes guruk. Ha másért nem, hát azért, mert a magyar film a napi politikán felül állt, áll, a honi művészet máig leghatásosabb kifejezője. Stílszerűen: nemzeti adathordozó. Nos, ez az adathordozás egyre inkább hiányzik a moziból. Helyette azt látjuk, amit hevesen támad a már emlegetett kultpol, nyugati szemét gyűjtőnév alatt.
Tudom, persze tudom, egy nagy amerikai-magyar profit bíztak meg a filmes újraélesztéssel, de a feltámadás elmaradt. És ha így megy, és ha lesz is, ugyan már ki emlékszik a magyar filmre? Nem vitatva, hogy a filmes szervezetek jókora hibákat is vétettek a múltban (például pénzügyi téren), szellemi kalandorok is időleges menedékre leltek általa, kár volt ezt az ügyet levinni a napi politika szintjére. E napokban új magyar filmeket kellene látnunk a filmszemlén és örülni, sírni, nevetni (Fellini).
Ehelyett a nagy semmit bámuljuk a fényesre suvickolt országvásznon.
