Szeretnének lehorgonyozni

Korunk legnagyobb magyar színésznője mindent képes érzékeltetni, ami kapcsolatos az emberrel, illetve a bennünket ért embertelenséggel. Az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban - Hanoch Levin egyfelvonásosa komédia nyolc temetésben - olyan idős asszonyt játszik, aki mindent fölfog, átél, ért, és mindenre halálosan pontosan reagál fizikumán keresztül is kisugárzó itt létével. Olyan életsűrítményt ad a nézőknek, ami sok mindent elindít bennünk, többek között saját földi (át)utazásunk elemeire is rávilágít. Azokra is, amikre bizony nem lehetünk büszkék.

Visszatükrözi a gyarlóságainkat, elesettségében is a mi tehetetlenségeinket, vergődéseinket, szívtelenségünket idézi meg. Kegyetlen egy öregasszony (aki persze még derűs is merészel lenni), mert nem kertel szembesíteni a kérdéssel: te hogyan is állsz anyáddal, nagyanyáddal, a már fizikumban megkopott - bár csak látszólag, illetve annak tartott  - tehetetlenekkel? Le kell csak őket írni? Ezek és ezek kipipálandók, mit akarnak még itt? Ugyan már; nem volt már elég nekik e földi paradicsomból, miért nem veszik a kalapjukat, aztán utaznak tovább, mit is számít, hová, bárhova, csak át más dimenzióba; hagyjanak békében bennünket. Hiszen kuss a nevük.

Törőcsik Mari az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban - Hanoch Levin egyfelvonásosa "komédia nyolc temetésben" - olyan idős asszonyt játszik, aki mindent fölfog, átél, ért, és mindenre halálosan pontosan reagál fizikumán keresztül is kisugárzó itt létével (Fotó: Benkő Sándor)

Örüljenek, ha egy-két szép pillanatuk akadt (ha ugyan akadt), érjék be ennyivel. Szanatóriumba velük, ha megszöknek - Törőcsik Mari Bobe Globcsikja nem egyszer meg is teszi, nem az a feladós fajta -, vissza kell őket toloncolni, ha ez sem elég, akkor irány a diliház, mama! Leírja ez a mai társadalom a korosakat.

A Taigetoszon a helyük. Mint mindenkinek, aki más. Így, úgy vagy amúgy. Egyszerűen elbabrálunk mi egymással; legalábbis az igyekezet az aztán megvan. Miközben azt nem vesszük észre, hogy mindeközben saját magunk alatt is vágjuk azt a bizonyos fát. Csak egy kis boldogságot akarunk kicsikarni az élettől, mindenáron jeligével. Ez nekünk jár. De csak nekünk. Ezért is vagyunk állandóan útközben; csak éppen azt nem vesszük észre tervezgetéskor, készülődéskor, pakoláskor, búcsúzkodáskor, barangoláskor, megérkezéskor(?), hogy egyre kevésbé sikerül megtalálni önmagunkat. Társról, egymásról nem is beszélve.

Reviczky Gáborral (Fotó: Vígszínház)

Az egész világ masírozik valahová. Közben, mintha lennének útitársaink, akik egyébiránt ugyanúgy saját maguk után kajtatnak, nagyjából hasonló eredménnyel, mint mi. Átgázolunk mindenen és mindenkin, csak éppen a lényeg sikkad el: miért is vagyunk itt, ott, avagy amott? Nincs nekünk valami feladat-félénk, bárhol, bármikor bukkanjunk is föl a kozmoszban? Mindent elodázni; ürügytalálásban verhetetlenek vagyunk. Hát, lehet nyugodtan döngetni a mellünket. Van mire büszkének lenni, emberiség.  

Mindezekről is szól a Vígszínház közönséglelkeket megbolygató előadása; sok-sok vetület tárul elénk Törőcsik Mari és a szintén zseniális művésztársai összjátékában. Persze a csudákat játék; bár az lenne! Valóságosan és átvitt értelemben is a realitással szembesülünk. Kegyetlen, kényelmetlen, de valahogyan mégis: valamit talán-talán elindít, ami nem taszít el bennünket magunktól, a másiktól. Az ittlét gyönyörűségétől. A szavak parányi jelentőségűek mindehhez képest; azok is csak úgymond átutazók bennünk, szinte folyamatosan más és más értelmet kapnak szűkebb-tágabb közegünkben. Mindent egybevéve: jó lenne végre valahol, valahogyan mégis csak lehorgonyozni.