Két hónap a Moszkva téren

2009-et írunk. Az akkor 22 éves lány gondol egyet, s azt mondja, megpróbál valami újat véghezvinni. Szakmája elhivatottsága vezérli, megszállott és bátor. Vagy felelőtlen? Utóbbi kérdésfeltevés ma már lényegtelennek tűnik. Ami számít, az az, amit megtett.

Szakdolgozatának megírására készül. Az ELTE Társadalomtudományi karának alapszakos hallgatója a celldömölki születésű lány. Szeretne szakmájának maradandót alkotni írásával. Úgy dönt, kutatni fog. Kutatni, de nem a szó hagyományos értelmében. A levéltár, a könyvtár, a statisztikák helyett ő maga az életet választja kutatási helyszínként. Két hónapra kiköltözik a Moszkva téri hajléktalanok közé.

- Azt hiszem, megszállottan szeretem a szakmámat – mondja Flóra, miközben szája mosolyra húzódik, de a mosoly mögött ma már komoly, elgondolkodtató érzések is megbújnak. S ha már mosoly, pont erről kezdünk el beszélgetni annak kapcsán, mi vitte rá, hogy egy a társadalom perifériájára szorult csoporthoz csatlakozzon, még ha időlegesen is.

- Nyilvánvaló volt számomra, hogy valami újat szeretnék alkotni a szakmában a szakdolgozatommal, ugyanis minden ezzel indult. Akkor még szó sem volt könyvről – emlékszik vissza, majd rögvest folytatja is: minden nap a Moszkva téren keresztül mentem az iskolába. Ott voltak ők, akiket én csak nemes egyszerűséggel a Moszkva tér gyermekeinek nevezek, s a könyvem is ezt a címet kapta. A legfurcsább dolgokat művelték, irracionális dolgokkal álltak elő, de sosem bántóan. Mondok egy példát, ingyen ölelést adtak pár forintért, érted?! S a legszembetűnőbb és érdeklődést kiváltó dolog az volt számomra, hogy mindig mosolyogtak. Ők, akikről azt hiszed, semmijük sincs, s mégis boldogok. Akkor gondolkodtam el azon, hogy is van ez? Jómagam itt vagyok, van mit ennem napról napra, van, hol lehajtsam a fejem, iskolába járok, megvan viszonylag mindenem, ami szükséges egy "normális" élethez, s vannak ők, akiknek látszatra a semmi jutott. Én tele vagyok frusztrációval, teljesítési kényszerem van, ideges vagyok, feszült, ők pedig mosolyognak. Ez volt az, ami megfogott bennük.

Flóra nem sokat késlekedett, "bebocsájtást" kért a csapathoz. A helyzet úgy hozta, épp a csoport egyik vezetőjéhez ült le, s vázolta a terveit.

– Szinte azonnal igent mondtak, de ki is nevettek. Azt mondták, egy-két hétnél tovább nem fogom bírni, s menekülni fogok. Nem tagadom, voltak nehéz pillanatok, de én annál sokkal dacosabb vagyok, hogy feladjam a cél előtt a feladatot. Segítően álltak hozzám, de azért volt bennük némi tartózkodás. Egyébként meg azt hitték, majd tollba kell mondaniuk mindent. Akkor avattam be őket a módszerbe, a kulturális antropológia kutatás-módszertanába. Persze, volt, amikor meséltek, de alapvetően ez a megfigyelésen alapult. Menet közben tanulták meg, mit is jelent ez valójában.

Fotó: Dorkó Dániel

Flóra alapvetően a hajléktalanok kapcsolati hálóját akarta megfigyelni, a hierarchiájukat, normarendszerüket. Azzal, hogy az egyik vezetőhöz lépett oda elsőként – a tudta nélkül – a többieknek szinte nem lehetett ellenvetésük, elfogadták, befogadták, s meg is kedvelték.

- Mindent velük csináltam. A két hónap alatt nem mozdultam el mellőlük, ami azt jelenti nem mentem haza, velük ettem, ittam, aludtam, azt viszont általában nem engedték meg, hogy kéregessek. A bevételből viszont ugyan úgy jutott nekem is ételre.  Alapvetően zárt közösségről beszélünk, de eszméletlenül nagy, kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkeznek. Az ott tartózkodásom során több mint 100 embert ismertem meg, nem csak Moszkvásokat, és nem csak hajléktalanokat. A csapat 10-12 főből áll, alapvetően férfi dominancia van, de ez nem okozott gondot. Vigyáztak rám, óvtak, ha úgy tetszik.

A szakdolgozat végül megszületett, s aztán jött a másik gondolat is, a könyv.

– Egyfajta szociográfiai jegyzetnek mondanám. Lényeges különbség, hogy a könyvben én magam is megjelenek, ha úgy tetszik, az én szemüvegem keresztül lehet látni a dolgokat. Azt mindenképpen hangsúlyoznám, én sem tudtam többet a hajléktalanokról, mint bármelyik másik "átlagember". Így vágtam neki. Hogy bátorság volt-e, vagy felelőtlenség? Nem tudom, mindenképpen egy érdekes és roppant tanulságos "utazás", sok nehézséggel, emberi tragédiákkal, drámákkal. Hogy mire gondolok? Volt olyan, amikor a csapat egyik tagja felszállt a villamosra, poénkodtunk még, majd soha többé nem láttuk. Meghalt...

Flóra azt mondja, a sok "megpróbáltatás" ellenére nem cserélné el ezt az időszakot, de nem is kezdené újra.

Fotó: Zseli Zoltán

– Egyszer elég volt, nem hiszem, hogy többször ilyen jellegű dologra adom a fejem. Azóta pedig jó néhány év eltelt, én is sokkal komolyabban látom a dolgokat. A kapcsolat viszont azóta is él. Épp a héten beszéltem velük, a Rasztásnak volt születésnapja, felköszöntöttem. Ha arra járok, mindig viszek nekik valamit, persze sosem akarják elfogadni. A könyvem első példányait is ők kapták. Bármi, ami megjelenik rólam, gyűjtik, kivágják az újságcikkeket, elteszik. Igazi emberek, nagybetűvel. Boldog vagyok, hogy végig csináltam, és büszke vagyok, hogy megismertem őket.