Tenki Réka utazásai – szerencsés csillagzat alatt

A 2008-as Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjában föltűnt egy minden értelemben ragyogó szőke lány, ő volt a debreceni Úri muriban Rozika – Trill Zsolt oldalán. Aki látta, biztos jól megjegyezte magának Tenki Rékát.

Abban az évadban a Színházi Kritikusok Céhe őt találta a legígéretesebb pályakezdőnek. És lám, beváltja az ígéretet. Elképzelhetetlenül sokfélét játszik: mondjuk Mását a Sirályban, Alkménét az Amphitryonban – vagy hercegkisasszonyt a Római vakációban.

– Az a pécsi vendégjáték volt az első alkalom, amikor a közönség és a színházi szakma megismerhetett, ugye?

- Igen, ez volt az első nagy színházi produkció, amelyben részt vettem, még „e.h.”-ként. A budapesti Katona József Színházban és Debrecenben voltam gyakorlaton; akkor játszhattam Rozikát. De nem csak a POSzT miatt emlékezetes számomra az az előadás. Törőcsik Mari mondta egyszer, hogy egy színésznek öt darab, öt szerep adódhat életében, amely úgy igazán, minden tekintetben „összejön”. Az én pályámon három már megtörtént. Úgyhogy néha arra gondolok: valami baj van velem...

– Akkor az egyik nyilván az Úri muri, Rozika. A másik kettő?

– Gorkijtól a Barbárok és Kleist Amphitryonja, az előbbi a Katonában – diploma után oda szerződtem –, az utóbbi a Nemzetiben.

– Ezek a szerepek díjakat is hoztak. Egyáltalán: az utóbbi években minden létező díjat megkaptál, akár többször is. Legutóbb a színikritikusok díját Másáért (Sirály, Nemzeti, Alföldi-rendezés.) Erőt ad a sok elismerés? Teher? Motiváció?

– Amikor 2012-ben a Barbárok Anna Fjodorovnájáért a POSzT-zsűri és a színikritikusok díját is megkaptam, Ascher Tamás azt mondta, hogy a díjakat haza kell vinni Debrecenbe a szüleimnek, föl kell tenni a polcra – és dolgozni kell tovább. Amikor újabb feladat következik, a korábbi díjak egyáltalán nem számítanak. Persze öröm az elismerés: a visszajelzés, hogy van értelme annak, amit csinálok. Ebben az értelemben a díj erőt ad. És közben naponta eszembe jut, hogy mennyire szerencsésnek mondhatom magamat.

– Két nagyon különböző – nagyon másképpen jó – közegben kezdted a pályát. Talán ez is szerencse. Hogyan hatott rád a Katona és Debrecen?

– Főiskolásként az ember burokban él: nem látja még, hogyan működik a színház. Egy célja van: meg akar felelni mindenféle közegben, bizonyítani szeretné, hogy „na, nem hiába hívtak ide”. Engem is csak ez mozgatott – és tulajdonképpen ez mozgat azóta is. Mindig a feladat motivál, a próbafolyamat: hogy mit tudok hozzátenni a készülő egészhez. Azzal, hogy hol kell bemutatni, nem foglalkozom.

– Akkor ez válasz lehet arra a – szinte megkerülhetetlen, átpolitizált – kérdésre is, hogy a váltás után a Nemzetiben maradtál.

– A színház szűk közeg, ahol a kollégák értik és megértik egymás döntéseit. Nekünk tényleg az a feladatunk, hogy a munkára koncentráljunk, én is ezt teszem. A fontos az, hogy mindig tükörbe tudjak nézni, és képes legyek bízni a döntéseimben.

– Egy interjúban egyszer azt mondtad, hogy nem tudod megszokni Budapestet. Azóta?

– Bár a munka minden szempontból Pesthez köt, még mindig túl nagy nekem: mintha elvesznék benne, valahogy nem tudom körülölelni. De az otthonunk a városon kívül van, ott ki tudok szakadni a nagy forgatagból

– Mondtad, hogy a színház szűk közeg – párt is innen választottál, bár ezt nem szoktad nagydobra verni. Azért anno híre ment, hogy összeházasodtatok Csányi Sándorral.

– És jól döntöttünk: csak azt mondhatom, hogy mindenkinek ilyen házasságot kívánok.

– Minden Pesthez köt, most viszont egy tájolás alkalmából beszélgetünk. Az milyen élmény? És hogy súlyosabbnál súlyosabb szerepek után „minőségi bulvárt” játszol?

– A Római vakáció az első produkció az életemben, amellyel rendszeresen utazom. Szuper kis csapat jött össze. Együtt vagyunk, sokat nevetünk; egy-egy utazásnak különös bukéja van. Mint egy csapatépítő tréning. A Római vakáció ráadásul az a típusú szórakoztató színház – Bodrogi Gyula mondta egyszer, hogy a bulvár tulajdonképpen ennyit jelent –, amelyben részt venni kifejezetten jólesik. A tükör mindig kéznél van.